Fiús gyerek voltam. Tinédzsernek is fiús voltam (őszinte sajnálatomra leginkább kinézetre). Felnőttként is még mindig gyakran érzem úgy, nekem férfilelkem van, beragadva egy ötvenkilós szőke lány testébe. Számlálhatatlan alkalommal hallottam anyámtól, milyen hálás volt azért felnevelésem rögös és gyötrelmes évei során, hogy nem férfinak születtem - hiszen így is olyan rossz voltam, mint hét ördög. Mikor kivettem anyám kezéből a stafétabotot, és magamra maradt önmagam nevelése, számlálhatatlan alkalommal hálás lettem volna, ha férfinak születek.
A számtalan ok közül - állvapisiléstől a fizikai erőn át egészen a még mindig fennálló társadalmi problémákig - hadd foglalkozzam most azzal, ami az elmúlt néhány hétben-hónapban leginkább viszket a lelkemnek. A barátok. Én mindig fiúkkal barátkoztam. Mindig. Általános suliban együtt fociztunk, gimiben megismertettek a science fiction és a Galaktika sorozat csodálatos világával, egyetemen koncertekre jártunk és sört ittunk és fura sorozatokat néztünk csodálatos egyetértésben. Persze fiúkkal barátkozni nem könnyű. Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy mostanság többnyire az utánpótlás-szerzéssel vannak komoly problémáim. Nem tudom, ennek oka a korral jár, esetleg egyre teljesedő nőiségemben vagy a családi állapotomban keresendő, de már régestelen régen nem hívott meg senki csak egy sörre azért mert egy kedves, okos, intelligens, sziporkázó humorérzékkel megáldott lány vagyok. Mostanában minden randi, még az is, ami nem randi. (Ne kérdezz, én sem értem, ez csak megtörténik.)
Na de vissza a kályhához. Szóval fiúkkal barátkozni nem könnyű. Először túl kell esni a friendzone korszakon - mindkettőtöknek. Igen, kérem, ahhoz idő, főleg közösen töltött idő, némi energiabefektetés és egymással megosztott élmények kellenek, hogy rájöjjetek, nem szexuális jellegű kapcsolatról van szó. Aztán utána jöhet maga a barátság felépítése, ami önmagában is rettenetesen bonyolult folyamat. Na meg még ott van az a rengeteg buta sztereotípia meg szűklátókörű földlakó, akik a férfi-nő barátságot elintézik azzal, hogy nincs.
De van. De van, és fel tudok mutatni erre legalább egy maroknyi barátot, akikkel lassan-lassan már egy évtizede részei vagyunk egymás életének. A baj csak az, hogy őszinte sajnálatomra fogyatkoznak. Mert fiúkkal barátkozni nem azért nehéz, mert nem tudod kölcsönkérni a rúzsukat, nem tartanak otthon hajszárítót, és soha nem fogják veled megosztani a rajongásodat Jane Austen munkássága iránt. Fiúkkal barátkozni azért olyan rettenetesen nehéz, mert egyszercsak majd egy másik nő lesz az elsőszámú az életükben: a barátnő. Az elmúlt két év során a két legjobb barátomat vesztettem el annak okán, hogy párkapcsolatba léptek.
És most az dobja rám az első követ... Én tudom, hogy ez természetes. Hogy normális: ha van barátnő, akkor nem hagyjuk otthon, míg másik csajjal megyünk bulizni. Ez egy tökéletesen természetes folyamat, hogy az emberek megállapodnak, és az ezt a folyamatot veszélyeztető elemeket - úgy is mint a kicsit őrült, attraktív kinézetű, ellentétes nemű közeli barátokat - kiiktatják a mindennapi életük rendjéből. Megértem. Elfogadni, beletörődni és továbblépni sokkal nehezebb. Mert valahol én is csak egy magányos, barátaitól ezerötszáz kilométerre egy kelet-londoni szobában magányosan üldögélő vesztes vagyok, aki arról álmodik, hogy válaszolnak az üzeneteire, felveszik a telefont, és amikor hazamegy, nem mondják le a megbeszélt találkozókat.
Erős meggyőződésem, hogy nekem vannak a legcsodálatosabb barátaim a világon. (Akik, nagyon remélem, nem olvassák a blogomat, mert ezt soha nem mosom le magamról.) És annak ellenére is a barátaimnak tartom őket, ha nem válaszolnak az üzenetekre és nem veszik fel a telefont és nem jönnek el a találkozókra, ha évente párszor hazavet a jószerencse. Még nem adom fel, ha kevésbé kétségbeesetten próbálkozom is. Nem adom fel, és méla csendben reménykedem, maga a hit, hogy ott vannak valahol, elég ahhoz, hogy tényleg ott legyenek.
Prücsök
