Ne tessék félreérteni, nem azt mondom, hogy lelki füleimmel hallom Muci patáinak kopogását az ablakom alatt... huszonnyolc vagyok, fiatal, tele tervekkel, álmokkal, lassan kerekedő megvalósításokkal, és nem mellesleg: szebb vagyok, mint valaha.

Csak... csak. Már nagyon rég nem tudok végigbulizni egy éjszakát. Lassan már végigdolgozni is nehéz.Nem tudok tizenórákat aludni egyhuzamban (ó, azok a gyönyörű, semmittevő, végtelen hosszú vizsgaidőszakok!...). Hasznát veszem a hidratálónak, ami jóideig csak dísznek csücsült a polcomon. Már nem csak a nap végén köszönnek vissza a tükörből a mosolyráncaim. Romlik a szemem.

ROMLIK A SZEMEM. Így a húszas éveim végén ez nem annyira meglepő, tekintve, hogy az elmúlt két évtized ébren töltött óráinak tetemes részét olvasásra fordítottam - napi két-három órát minimum, de tinédzserkorom magányos és unalmas éveiben ez a szám könnyen duplázódott. Nem meglepő tehát, hogy áprilisban azt mondta a nagyon kedves, dizájner szemüveget viselő, középkorú hölgy az ofotértban, hogy jót tenne nekem egy távollátást segítő célszerszám. Tekintve, hogy még napszemüveget sem hordtam életemben, nehezen barátkoztunk össze új kiegészítőmmel (oké, még mindig viszket az egész fejem, mikor viselem, de már nincs ingerem óránként messzire hajítani). Nagyon nehezen.

De azért hordtam lelkiismeretesen, munkában, ahol nem árt, ha látok, meg amikor fáradtnak éreztem magam, illetve amikor valamelyik vicceskedvű mindenható elcsavarta a világon a zoomot. Aztán egyszercsak feltűnt, hogy utóbbi tünemény egyre gyakrabban megtörténik... Nem tartom magam hipochondernek, hiszek a modern orvostudományban, nem is hittem el egy ismerősömnek sem, mikor mondták, az ő szemük akkor kezdett drasztikusan romlani, mikor ideiglenes lencsét kaptak.

Hát tudjátok mit? Kellett volna. Valószínűleg én rontottam el persze, mert túl sokat hordtam, és nem hagytam a szemizmaimat annyit tornázni, amennyire szükségük van a szintentartáshoz. Most már persze fújhatom, az eddigi tendencia szerint pár hónapon belül állandó viselésre kényszerülök majd. Aztán majd persze elkezd felkúszni az a nyavalyás dioptria-szám is...

Persze, nem dől össze a világ. Milliárdnyi szemüveges van a világon, nagy részük sokkal rosszabb állapotban, vagy sokkal fiatalabban, mint én. De azért mégiscsak álljon meg egy másodpercre a világ a tengelyén; itt most rólam van szó! És ezen a ponton mindig eszembe jut Gergő, aki sokkal inkább hipochonder, mint én valaha leszek, és aki pár éve oly' szinten ráparázott akut rekedtségére vagy hallászavarára, már nem is emlékszem, melyik volt, hogy hetekig-hónapokig orvoshoz mászkált, mi lehet az ok a tünet mögött. Én elnéző mosollyal hallgattam végig beszámolóit - a hangjáért majd' megvesztem, a hallása meg öt évvel öregebben jobb volt, mint az enyém. (Gergő, ha ezt olvasod, utólagosan szeretnék bocsánatot kérni ki nem mondott véleményemért. Most már mindent értek.)

Az egóm, tudjátok? Az én világnagy, kerek, törhetetlen, kitartó, pajzsként szolgáló hiúságom szenved csorbát minden egyes nap, amikor orromra biggyesztem az ókulárét. Na nem azért, mert nem áll jól. Kifejezetten szexi tudokk lenni a segítségével. A baj a tudat, hogy szükségem van rá. Hogy nem tudok gyöngyöt fűzni, kirakózni, hogy oldalra kell fordítanom a telefont olvasáshoz, hogy online vásárlásnál rá kell zoomolnom a képernyőre, hogy hiba nélkül töltsek ki mindent.

És mi lesz, mikor már kocogni sem tudok majd nélküle? Kalandparkba menni? Falat mászni? Síelni? Januárban megyek síelni tíz év után először, és biztonsági okokból erősen fontolgatok egy szett kontaktlencsét. A probléma az, hogy én még az elkószált szempillámat is félórás hiszti árán tudom csak kikotorni a szememből, bele sem merek gondolni, hogyan fogom azt lemenedzselni, amikor szántszándékkal kell beletennem valamit...

Nem a tünet fáj, az ok. Hogy már nem vagyok húszéves, hogy fura dolgok történnek a bőrömmel, hogy az ébresztőm előtt ébredek, hogy önként dugom alá vállamat a felelősség jármának és hogy mindennap az orromra biggyesztem a pápaszemet, ez csak tünet. Mind csak tünet. Az ok az, hogy folyik ki a kezeim közül az idő, az idő, amit nem tudok visszahozni, amire nincs hatalom, és nem tudom, jó-e az irány, amerre tartok ebben a dimenzióban. És nem mellesleg egyre kevesebb és kevesebb van belőle, alig jut arra, hogy mindig és megint visszaforduljak új utakat keresni, mikor megégetem magam valahol.

Prücsök

Ui. Megbízható jövőlátók és időgéptulajdonosok jelentkezését kommentben várom.

Nem gyulladnak meg ezek a rohadt gyertyák, Mama!

Pedig szép gyertyákat vettem, tudod, olyan régimódiak, hosszú, nyúlánk, fehér darabok, nem tömzsi, magabiztos kis viasztömbök, vagy olyan színes műanyagburkolatú, borzalmas mécsesek, amikkel tömve a piac minden októberben. Egyszer olvastam valahol, hogy a gyertya: fiatal, karcsú lány fehér ruhában. Hát, ha valamire gondolt a költő, mikor ezt leírta, akkor biztos ezeknek a vacakoknak az édestestvéreire, amik még ezzel a nevetségesen enyhe őszi idővel sem tudnak megküzdeni, és akármelyik részére próbálom állítani a kőnek, sehol nem találnak annyi szélcsendet, hogy erőre kapjanak.

Közben Jani visszaért a vázákkal, vizet hozott a virágoknak. Morog valamiért, mint ahogy mindig, de tapintatosan álldogál a háttérben, és nem teszi szóvá, hogy ömlenek a könnyeim. Mi mást is kezdene egy férfi egy síró nővel? Én meg csak üldögélek itt - remélem, ez a te oldalad, nem nagyapáé, rosszul esne egy kvázi vadidegennel osztozkodni -, látod, nem veszett kárba a sok éves rutin, amit az ágyad szélén töltöttem. Már lemondtam a gyertyákról, ujjaim öntudatlanul simogatják a majdnem meleg követ fölötted, és arra gondolok, mennyire nincs ez rendjén.

Nem mintha nem tudnám megérteni vagy feldolgozni. Falun nőttem fel, az élet körforgása, az elmúlás ténye olyan nyivánvaló volt eszmélésemtől fogva, mint a születés/fogantatás misztériuma. Csak nincs rendjén. Hogy itt fekszel ez alatt a bazi kő alatt, ezen a csendesen nyüzsgő helyen egy számomra ismeretlen férfi társaságában, aki a te férjed volt valamikor, az én biológiai nagyapám, aki még a születésem előtt meghalt.

Tudtad, hogy a régi nemesek, a nagy királyok, de ha emlékezetem nem csal, még a fáraók is úgy temetkeztek, hogy magukkal vitték a sírba a kedvenc tárgyaikat, ékszereiket, ételeiket, de még házi- illetve haszonállatok, lovak és meg nem erősítetten bizonyos nők is szerepelnek a listán. Téged nem is tudom hogy kellett volna eltemetni. Ásni kellett volna egy világméretű gödröt, és beletemetni azt a pirinyó házat, a baromfiudvarral, a zöldségeskerttel, a vadszilvafával, a sarkon a telefonfülkével, ahonnét vasárnaponként anyáinkat hívtuk, a falura lefutó lejtővel, a halastavakkal, ahova minden nyáron elvittél minket fürdeni, a gyümölcsössel, ahonnét a lekvárnak szánt barackot loptuk, a kis és a nagy irodák elhagyatott épületeivel, a platán-fasorral, Picúrral, az imádattal és műértéssel kezelt kotyogóssal...

...

...

Én úgy sajnálom, Mama! Nem is tudom, mit sajnálok, de nagyon sajnálom. Talán azt az utolsó hét évet, meg az elmulasztott telefonhívásokat, a kihagyott látogatásokat, az elfecsérelt lehetőségeket, amik még loptak volna néhány percet-órát a társaságodból. Azt a nőt sajnálom, azt a nagymamát, aki voltál, és aki eltűnt, aki sokkal hamarabb eltűnt, mint hogy a földbe süllyesztették volna a testedet. Ne haragudj, hogy akkor nem voltam itt, hogy nem néztem végig azt a végső, nagy finálét. Nem lettem volna képes rá.

Éveken keresztül ültem melletted, fogtam a kezed, beszéltem hozzád, és kerestem azt a személyt, vagy legalább az árnyképét, aki voltál. Kerestem a felismerés szikráját a szemedben, hogy tudod, ki vagyok, mi vagyok én neked és miért vagyok ott. Soha nem kellett csalódnom. Engem mindig felismertél, nekem mindig megszorítottad a kezem, elmorzsoltad néhány tincsemet az ujjaid között, és megígértetted velem, soha nem vágatom le a hajam. Látod, most is hosszú, hosszabb, mint valaha volt. Te megismertél, és én cserébe megértettelek. Hát mi volt az én eszemnek az a néhány pontatlan rag, felcserélt szótag, vagy zagyva szó? Afázia - mondta bennem minden alkalommal a bölcsész, és míg egyetemen tanult énem a memóriámat fésülte át minden kétes biztonságú információért, amit az agykárosodás okozta beszédzavarról tudni lehet, addig az unokád mosolygott, nevetett, bólogatott, bátorított, mesélt, és csak nagy ritkán vesztette el a lélekjelenlétét annyira, hogy még előtted elsírja magát.

Ha van túlvilág, ha van Isten, ha van bármi még ezen az életen túl, akkor neked ott mindig nyár van, és te állsz a konyhában, Picúr az asztal alatt, Öreg Margit néni az ajtó melletti széken, mögötted a tűzhelyen ősöreg vaskotyogósban fő a vitriol-erősségű kávé, és te az ablakból figyelsz két kicsi, elképesztően maszatos és az elképesztőnél egy fokkal boldogabb gyereket, amint az udvarban éppen megint valami világraszóló gazságon törik a fejüket, amit a nap végén persze neked kell majd elsikálni.

A keruboknak talán van idejük felhőkön henyélve nevetséges kis hárfákat pengetni; egy Nagymama viszont mindig őrségen van.

Egy kicsit szomorkás Prücsök

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy nem értek a focihoz. Oké, valószínűleg többet értek a focihoz, mint egy átlagos lány az én paramétereimmel, de mégis, igen messze járok a perfekciótól. Mégis, ma szeretnék két focistáról beszélni - vagyis leginkább két focistán keresztül beszélni a tehetség vs. tenni akarás nagy paradoxonjáról.

Szóval. Pár nappal ezelőtt kint kávéztam a kertben egy barátommal (két focirajongóval élek ugyanis egy házban, akik, különösen a vébé idején készséggel megválaszolják minden releváns és nevetséges kérdésemet egyaránt, amennyiben hagyom őket megnézni a nagyobb helyzeteket. Seems like a fair deal to me). Szóval ülünk kint a kertben, és szóba kerültek at argentinok meg Messi meg a tehetség meg Maradona meg a Puskás... szóval rátévedtünk egy olyan talajra, ahol többé-kevésbé én is otthonosan tudok mozogni.

A Tehetség. Mint említettem, nem vagyok focirajongó, szóval míg barátom teljes beleéléssel és szakértéssel hozta a neveket, példákat, eseményeket a futball világából, én jöttem az egyetlen betonbiztos példámmal: Jevgenyij Plushenkóval. Plusenko (fogalmam sincs, hogyan magyarosították a nevét) jégkorcsolyázó volt, virágkorát jó tizenöt évvel ezelőtt, a kétezres évek elején élte. Én akkoriban szerettem a jégkorcsolyát, követtem minden téli olimpiát és világbajnokságot, ahol csak Jevgenyij megjelent, és végigkövettem minden kűrjét, amit csak lehetett, selejtezőktől a gálaműsorokig. Plusenko Tehetség volt, nagybetűs, egyedülálló, kimagasló tehetség. Ha ő megjelent a jégen, és megszólalat a zene, akkor nem egy szőke pasast láttál feszülős, flitteres cuccban a jégen csúszkálni - Jevgenyij oda született, ő arra teremtett hogy táncoljon a jégen. Neki nem volt erőfeszítés egy tripla axel, ő nem csúszott meg, nem izzadt, nem esett el, ő csak... ott volt. Jelen volt. Megcsinálta. Tökéletesen, már-már hiba nélkül. Ő volt az, akinek nem megtiszteltetés volt megjelenni egy világversenyen, őt megtiszteltetés volt láthatni egy világversenyen. Persze, voltak mások is. Kifejezetten emlékszem egy franciára, rövid neve volt, talán D-vel kezdődött. Ő néha lepontozta Jevgenyijt, és meg tudott nyerni egy-egy kűrt. Mégis, ha őt láttad, akkor nem szólt a fejedben képzeletbeli fanfár, nem láttad materializálódni a csodát a képernyőn - ha más táncolt, akkor azt láttad, hogy ott egy pasas egy rettenetesen meleg ruhában és rettenetes erőfeszítéseket tesz azért, hogy bemutasson egy rettenetesen tökéletes kűrt.

Ők csak... dolgoztak. És lehet, hogy napi tíz órát dolgoztak, és vért izzadtak, és dagadt bokával, sérült térddel, szó szerint vért izzadva szenvedtek ki magukból egy tökéletes kűrt, miközben életük legjobbját hozták - mégsem volt elég. Mert Jevgenyij nem tanult, ő tudott. Nem gyakorolt, ő megcsinálta. Jevgenyij tehetség volt. Ha ő megjelent a jégen, akkor a bíráktól a rajongókon át legutolsó, véletlenül odakapcsoló nézőig mindenki tátott szájjal, ámulattól elkerekedő szemmel bámulta az előadást. Plusenko művész volt, tökéletes, született tehetség.

Ahogy Maradona volt az, vagy ahogy Puskás, vagy ahogy (barátom elfogulatlan véleménye szerint, mert ő nem rajongó) Messi. Szóval ülünk kint a kertben, előtte a reggeli kávé, előttem a második bögre tea, és Messiről meg Céronaldóról meg a vébéről beszélgetünk. Az ő álláspontja szerint Messi a tehetség, Céronaldo a munkás. Messi az, aki felmegy a pályára, és megcsinálja, mert ott van a kislábujjától a feje búbjáig minden képesség, mert ő stoplival a cipőjén született. Ő az, aki felmegys a pályára, és a hozzáértők mellkasában benne szorul a levegő. Ő az, aki veleszületetten képes bármire, amit csak szeretne. Ő az, akit élmény nézni, ha lehetősége van hozzájutni a labdához. (És ahogy Dani csak beszél és beszél, megkerül egy enyhén fájdalmas hiányérzet, hogy én ezt soha nem leszek képes látni egy focistában, mert nekem túl hosszú és túl unalmas kilencven percig húsz pasasra koncentrálni amint egy kis fehér golyóra koncentrálnak. De pont ez az, ami miatt hiszek is neki: mert ő képes mindarra a dologra, amire én nem.)

Szóval az érem egyik oldalán ott csücsül Messi és a tehetség, míg a másik oldalon a kemény munkát és a tenni akarást képviselve ott feszít magabiztosan, rossz frizurával és széles mosollyal: Céronaldo. Nem mondom, hogy ő nem tehetséges. Nem lehet a futball világában, ahol ő van odáig jutni, ahol ő van, tehetség nélkül. Céronaldo tehetséges. De nem tehetség. Céronaldo napi tíz órát dolgozik és vért izzad és eladná a lelkét az ördögnek kérdés nélkül, ha egy hajszálnyival is jobb lehetne. Céronaldo mindent, emberileg mindent megtesz, ami megtehető, hogy azt mondják rá, amikor a neve felmerül eg álmos, hétköznap reggeli beszélgetésben: a világ egyik legjobb focistája.

Mégis, valahogy érezni: nem elég. Hogy valami hiányzik, hogy rendkívül értékelendő a rengeteg erőfeszítés és munka és önfeláldozás és marketing, de ez még nem az. Ez nem az, ami Maradonának meg Puskásnak meg Messinek van. És amikor felteszem barátomnak a kérdést, hogy vajon harminc év múlva az akkori fiatalok ugyanúgy fognak-e emlékezni Messire meg Céronaldóra meg Neymarra meg Diego Costára meg Neuerre meg Lukakura meg Hazardra mint ahogy mi emlékezünk Maradonára meg Puskásra meg Pelére meg Ronaldóra... a válasz meglehetősen bizonytalan. Persze neki van az a rendkívül korrekt válasza, hogy a mai futballközösség már nem kedvez a kiemelkedő tehetségeknek. A profi sport világában már minden játékos úgy rá van kényszerítve az egyenletes teljesítményre, hogy nehéz különbségeket tenni. Mindenki ugyanazt az edzéstervet követi, ugyanazon a diétán van és ugyanazokat a doppingszereket szedi. Az egyenlőség megérkezett és letarolta - ha nem is a politikai szélsőségeket, de a sportvilágot mindenképp.

Szóval, esély van rá, hogy húsz év múlva se Céronaldo, se Messi nem fog élni a legkeményfejűbb rajongók kivételével senki emlékezetében, de most még róluk szólnak a hírek, és velük van tele a sajtó. Itt áll tehát a kérdés, csupaszon és égbekiáltóan: kemény munka vagy a tehetség? Mi a fontosabb, mi az értékelendőbb, mi a szerethetőbb? Szóban forgó focistáink tekintetében eredmény terén nem igazán lehet különbséget tenni, mind a kettő világklasszis tehetség, és habár mindkettőnek megvan a saját rajongótábora, azt senki élő lélek nem tagadhatja, hogy ez a kettő az elmúlt tíz év legjobb focistája. És ha semmi más név nem is marad meg a 2010-es évek brigádjából, én azt hiszem, Messire és Céronaldóra, az ő rivalizálásukra harminc év múlva is emlékezni fognak.

Bevallom, tizenöt évvel ezelőtt számomra Plusenkót látni a jégen többet ért, mint a verseny összes többi résztvevőjének összes előadását együttvéve. Dani barátom azt mondja, ő viszont kezd kicsit Céronaldo felé hajlani. Mert persze, csodálatos azt látni, amikor valaki valami olyat csinál, amire teremtették, amihez ért, amit szeretnie sem kell vagy erőfeszítést kifejteni érte, mert csak ott van benne készen - azért a munka, az összeszedettség, az erőfeszítés számít. Talán jobban, mint bármilyen képesség. Mert ő, Céronaldo ebben tehetséges. A munkában.

(Ha látták a Tróját a kedves olvasó, gondoljanak csak Akhilleuszra és a trójai hercegre: Akhilleusz csatára született, a vérében van és benne él, míg Trója hercegének ez csak kötelesség. Egy munka, amit tökélyre fejlesztett ugyan, és olyan magas fokon művel, amire senki más halandó nem képes, de azért mégiscsak: munka. Akhilleusz meztelenül, a sátrában alva is hős, míg Trója hercege abban a pillanatban megszűnik harcosnak lenni, amint utolsó ellenfele lerogy a porba a vérveszteségtől.)

Nem fogok konklúzióra jutni. Nem fogom megmondani senkinek, kit szeressen és miért. Annyi gyűlöletet látok nap mint nap a rajongók táborában, hogy nem tennék semmit, ami ezt a szakadékot tovább növelné - na nem is mintha rettenetesen sokat számítana egy zöldfülű véleménye... De ha csak egy megrögzött focihuligán is elgondolkozik, milyen lehet a másik oldalon - nem naposabb, nem szebb, nem tisztább, csak... másmilyen -, akkor már elértem valamit. Hiszen a másik csapat, a másik sztár, a másik ország drukkere is ugyanolyan ember, mint te, csak a véleménye más - az meg, mint nagyon jól tudjuk, olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra.

A pacifista prücsök

Ui: A címet a Noszty fiú esete Tóth Marival Mikszáth műből parafraziráltam, és menet közben még Tankcsapdát is idéztem valahol. Mindenféle jog a Mikszát utódokat illetve Lukácsot illeti, én csak lelkes felhasználó vagyok.

Nehezen vettem észre, mikor életemben először lettem szerelmes egy fiktív karakterbe. Szilvási Lajos Némáját olvastam éppen tizenéves lelkem minden átélésével - akkor még nem tudtam, hogy Szilvási helye az irodalom alsóbb régióiban van, hogy kultúrembernek nem illik olvasni, hogy ponyváról nem folytatunk szellemi diskurzust. Idő kellett, mire észrevettem, hogy Balázs nevének látásától félredobban a szívem, hogy a könyv kinyitása előtt megsimogatom a keményfedeles borítót, hogy visszafojtott lélegzettel olvasom végig azokat a részeket, ahol a főszereplő fizikai létét éppen valamilyen veszély fenyegeti. Az első mindig nehéz, de a legédesebb: ártatlanul, teljes beleéléssel imádtam Balázst, a viszonzás legcsekélyebb vágya vagy reménye nélkül.

Emmanuel Comtéval, Tutajossal, Tarzannal, Larten Crepsley-vel és a többiekkel (akadnak szép számmal) már könnyebb dolgom volt. Egy idő után rákap az ember az ízére, és könnyebben fel is fedezi magán a tüneteket, amik egy újabb nemlétező lelkitárs felbukkanását fémjelzik. Nagyon szép kis társaságot halmoztam fel egyébként két évtized alatt; a tucatnyi könyvbeli szereplő után jöttek a filmek, mesék, rajzfilmek, kis és nagy sztorik, régi és új karakterek egyetlen egy közös tényezővel: egyiknek, de tényleg egyetlen egynek sincsen a leghaloványabb köze sem a valósághoz.

Hiszen hogyan is várhatnám el Hari Seldontól, Ijon Tichytől, Solo kapitánytól, Qui Gon Jinntől, Aragorntól, Carlisle-tól vagy Dr. Spencer Reidtől, hogy viszontszeressenek, ha valódiak lennének? Hiszen nincs tökéletes szerelem, nem hiszek még a lelki társ definíciójában sem (legalábbis semmiképp nem romantikus értelemben), még a monogámia szellemiségével is komoly problémáim vannak a legjobb napjaimon is. De hogy csalódhatsz valakiben, aki tökéletes? Akinek jellemét oda-vissza ismered, aki nem önt le sörrel az első randin, nincsen szájszaga, nem horkol, nem izzad a keze, és nem kelt fel reggelenként? Hogy csalódhatsz valakiben, akinek jelleme, gyengéi és erősségei, problémái és azok megoldásai nyitott könyvként tárulnak eléd, akiknek minden kérdésére tudod a választ, akiknek romantikus érzelmeit egy elvakult, táltos elme csiszolta tökéletesre, lovagiasra, hősiesre, és teljességgel hihetetlenre?

Hiszen hölgyeim, kérem, nézzünk szembe a ténnyel: tökéletes pasas nem létezik (kedves férfiak, cseréljék fel a nemeket az előző mondatban, a lényeg ugyanaz marad). Hacsak nem persze mozivásznon vagy a könyvek lapjain. Hát nézzenek a szemembe és mondják, hogy Tony Stark nem tökéletes! Oké, rendben, tudom, ez könnyű volt. Az az ember egy érzelmi roncs. De a szerelme Pepper iránt olyan szép és menő és nagyvilági és most tekintsünk el attól a ténytől hogy a képregényben Pepper meglép Happyvel és aztán vele jön a neverending hepiend...  De akkor ott van Kófic, aki énekel és legyőz minden koboldot és megmenti Angelikát és övé az alkalmanként hallucináló királylány keze és fele királysága. Esetleg tud valaki nem beleszeretni a félénk, visszafogott, nerd vikingbe, aki szembemenve minden családi tradícióval nem képes megölni egy sárkányt, viszont övé a világ legmenőbb háziállata?

Az örök szerelem titka tehát továbbra is tökéletesen tetszőleges:

1. állandóság
2. viszonzatlanság
3. kommunikációhiány vaaaaagy
4. NEMLÉTEZŐSÉG (ez szó egyáltalán? Ha nem, én akkor is erre tennék)

Az a férfi, aki nem beszél vissza, aki soha nem haragszik meg, aki szeret téged smink nélkül, menstruációs pattanásokkal és dacból mosatlan hajjal, aki ágyba hozza a reggeli teádat, aki nevet, ha dolgokat vágsz hozzá dühödben - az a férfi egyszerűen nem létezik a valóságban. Nem örökké. Nem mindig. Nem... nem tudok többet. Olyan férfi nincs. Nő sem. (Hacsak nem Wonder Woman vagy Ripley vagy Pepper Potts.)

Persze, Mr. Darcy nem ölel meg esténként, Golan Trevize nem masszírozza meg a nyakadat, ha fáj a fejed és Dr. Who sem megy el veled egy hosszúhétvégére Dublinba - de ha engem kérdel, ez még mindig igen csekély ár azért cserébe, hogy soha ne törjék össze a szívedet.

Egy mérsékelten szentimentális prücsök

Utóiratos magyarázat: nagyjából negyvenkettedik alkalommal néztem ma meg a Nevem Senki című műalkotást a filmtörténelem két legkékebb szemű színészével (laikusok kedvéért Terence Hill és Henry Fonda), és elgondolkoztam, van-e Terence Hillnek és Bud Spencernek olyan filmje, akár együtt, akár külön-külön, ahol nem vagyok tökéletesen szerelmes mind a kettőjükbe mindenféle fennakadás nélkül és tökéletesen szimultán még akkor is, ha filmjeik műfaji jellegzetességei nem hogy nem pártolják, de egyenesen gátolják a romantikus, pláne szexuális töltetű érzelmek kibontakozását. hmpf.

Ui2: Mai kedvenc szavam a tökéletes.

Szánom-bánom, de be kell valljam, most láttam először a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című Jancsó-alkotást. Persze tudtam belőle a fütyülsz és hazudsz baszdmeget, meg a hidas jelenetet is vetítették egyszer valahol egyetemen vagy filmtörténeten, de soha nem láttam egészben.

Szánom-bánom, de nem értem. Nem értem, mi van benne, csak tudom, hogy van benne valami. Valami, amit nem találok, mert nem vagyok hozzá elég okos, vagy jólinformált, vagy nem jó szögből nézem/hallgatom/figyelem. Nem ez az első ilyen, valószínűleg nem is az utolsó, de azért zavar. A hiúságomat sérti, hogy nem értem. Az intellektuális hiúságomat ráadásul, ami még plánébb, mint a fizikai.

Az első ilyen, amit nem értettem, de nagyon akartam, Vonnegut volt. A. nagy kedvence Vonnegut, és egyszer, mikor feltámadt bennem a lelkiismeret, és megszégyelltem magam, mindig én ajánlok könyvet, mindig én győzködöm, mindig én beszélek (habár ez azután sem változott sokat), megkértem A-t, adjon nekem Vonnegutot. Azt hiszem, az Ötös számú vágóhidat vette le a polcról. Elolvastam. Nem szerettem. Vonnegut túl távoli volt, túl hideg, túl modern, túl fura. Mint Updike vagy Salinger vagy az a pasas, aki írta a Száll a kakukk fészkére-t.

(Zárójeles megjegyzés: soha a büdös életben nem tudtam, hogyan kell a tárgyragot hozzátenni olyan művek címéhez, ami eleve ragra végződik. Mert ugye a cím tulajdonnév, akkor is, ha több szóból áll, akkor is, ha ragozott. Az tiszta. De mint tulajdonnév lehet-e egységként kezelni és ragozni, vagy erre vannak szép magyar nyelvünk csodálatos töltelékszavai, amik segítségével ideig-óráig-örökké meg lehet kerülni a problémát? De ha én nem megkerülni akarom, hanem egyenesen átvinni? Olyan nyelvtanilag helyes megoldás van? Három év egyetemi szintű magyar nyelvtankurzus nem volt elég, hogy felfedje a megoldást erre a problémára. (És most majdnem a paradoxon szót használtam, de három év. egyetemi szintű magyar nyelvtankurzus arra sem volt elég, hogy biztos lehessek benne, én itt most paradoxont állítottam fel vagy csak problémát... vagy a szóképek az irodalom tudományához tartoznak? Az is lehetetlenül zavarbaejtő, hogy a paradoxon definícióját pár hete ismertette velem egy végtelenül butuska fiú, akivel valahogy szembejött a kifejezés online, és bebiflázta, mert megtetszett neki, és én, a hivatalos bölcsésze kicsiny társaságunknak nem tudott rá még csak példát sem mondani, nemhogy a definíciót magát by heart.))

Szóval Vonnegut meg Jancsó. Valahol az Ötös számú vágóhíd előtt vagy után, és A-val folytatott irodalmi vitáink közben véletlenül belefutottam egy régi jó barátba, akinek gyönyörű színes tetoválásai születtek kapcsolattartásunk szüneteltetése közben. Az egyik tetoválás egy régimódi rakéta/bomba volt - nem tudom, hogyan is nevezték pontosan -, rajta a viszlát, bús hétfő felirat. És akkor régi jó barátom az új színes tetoválásokkal mesélt nekem a Bajnokok reggelijéről. Akkor eldöntöttem, Vonnegut kap tőlem még egy esélyt. Rátettem a kezem egy példányra, és megismerkedtem Vonnegut nem létező rajztudásával, Kilgore Trouttal és a cselekményvezetés egy új dimenziójával. Nem még egy esélyt adtam Vonnegutnak. Ötöt. Pontosan ennyiszer olvastam ugyanis a Bajnokok Reggelijét. Eddig. És amint befejezem jelenlegi olvasmányomat, átrágom magam Alíz kalandjain Csodaországban, olvasok egy kis Asimovot magyarul, kikapcsolódásként, és nekifutok a Breakfast of Champions-nak. Bizony, angolul.

Először A. miatt olvastam el, talán még másodszor is, aztán elkapott életemben először az a fura érzés, ami most Jancsónál megint megjelent, és ami ott van Bukowskinál is, de csak nagyon halványan, mert ő könnyebb és őt sokkal jobban értem. Szóval az érzés: hogy ezt nekem tudnom kéne, értenem, szeretnem, de valamiért nem megy, mert még túl kicsi vagyok vagy buta vagy tapasztalatlan (bár A. fiatalabb volt, mint én most, mikor már Vonnegut volt a kedvence, ami kicsit ijesztő tény). Persze A. sokkal okosabb nálam - ez az a tény, ami az ő esetében soha egy pillanatra nem zavart. Hogy A. okosabb, hogy érdekesebb dolgokat olvasott, hogy informatikus létére jobban ír haikut, mint én, a bölcsész, nem okozott problémát. Nem irigy voltam, boldog, hogy van valaki, aki nemhogy lépést tud tartani, de még előttem is jár, véleménye van, kérdései, ellenérve, példái, nem ködös tekintettel aházik aztán lendületesen próbál témát váltani, mint a legtöbb ember, ha olyan dolgokról kezdek beszélni, ami igazán érdekel.

Szóval immáron öt éve próbáljuk egymást feldolgozni Kilgore Trouttal, és fiktív iszapbirkózásunkhoz most csatlakozott Kapa is - habár neki legalább van söre, nemcsak kilátástalan személyisége. Hogy valaha eljutok-e oda, ahol érteni fogom Vonnegutot meg a Jancsó filemeket? Nem tudom. Lehet, nem éretlenségem az oka, lehet, tényleg csak máshogy vagyok drótozva... végülis, a l'art pour l'art-tal is mindig meggyűlt a bajom, és Monty Pythontól sem dobban félre a szívem. Van ilyen.

Feladni azért persze nem fogom, elvégre Jack London Martin Edenje, Németh László Kárász Nellije és Stanislaw Lem Ijon Tichyje óta tudom, van, amihez csak idő kell. És irodalmi léptékben mi az a pár évtized egy aha!-élmény oltárán?!

A könyvmoly Prücsök

Ui.: Jancsó előtt azért megnéztem a Három testőr Afrikábant is YouTube-on, Rejtő még mozgóképben is zseniális.

Cicuska jó családból származó jó kislány volt; szép nagy kertes házban laktak a város szélén, volt apukája, anyukája, teestvére, sőt, egy bizonyos ponton az öregedő nagymama is hozzájuk tartozott. Cicuska szülei boldog házasságban éltek, nem voltak anyagi gondjaik, anyukája minden nap megfésülte hosszú szőke haját és kézenfogva vezette iskolába. Cicuska leérettségizett erős közepes eredménnyel, diplomát kapott egy közepes egyetem már-nem-emlékszem milyen karán ki-tudja-milyen szakán, feleségül ment majdnem első középiskolai majdnem szerelméhez, Cicuska most már gyermeket nevelő boldog családanya.

Cicuska buta volt, nem a kerubok elnéző, boldog, mimikátlan bambaságával, hanem agresszíven, felsőbbrendűen, önbizalommal telin ostoba volt. Ha Cicuskát meg akarták húzni fizikából, Cicuska-anya bejött a gimnáziumba, és hosszú beszélgetéseket folytatott a tanári kar elérhető tagjaival. Mindig Cicuskának volt a legjobb ruhája, mindig Cicuska állt az élen az iskolai rendezvényeken, mindig Cicuska hangja volt a legkicsengőbb az osztály unisonójából és mindig Cicuskának volt igaza. Cicuska elhasalt volna matekból, ha nem korrepetálom délutánokon át a presszóban, Cicuska nem olvasta el a kötelező olvasmányokat, Cicuska elhasalt volna fizikából is, ha az anyukája nem ejti meg azokat a tanácskozásokat, minek köszönhetően a tanár úr mindig félrefordította a fejét annyi időre, míg az első padsor kollektíve besúgta a végeredményt, mikor ő került sorra a táblánál. Cicuskának nem fájt az élet, neki minden habos volt és rózsaszín, ami emberileg tellett, azt ő mindent megkapott és elért, Cicuska elé óvó kezek egyengették a vörös szőnyeget. Cicuska a szó legszorosabb értelmében normális volt.

Ez lehetett az oka annak, hogy Cicuska nem szeretett senkit, aki kilógott a sorból: aki szegény volt, aki problémás, aki gyorsabb, lassabb, okosabb, egyszerűbb, csúnyább, szebb. Cicuska nem szerette, ami furcsa, ami idomtalan, ami nem illett bele a világképébe - és Cicuska világképe fájdalmasan szűkreszabott volt. Cicuska önző volt, kegyetlen, beképzelt, szűklátókörű és előítéletes. Cicuska pokollá tette a gimnáziumi éveim tetemes részét.

Persze, ezt soha nem mondtam el neki. Én csak magyaráztam neki a matematikát, ami örökké egzakt és titokzatos tudomány maradt a számára - Cicuska felsőbbrendűsége oly' mértékig teljes volt, hogy ha nem jött ki neki egy eredmény, nem hitte el. Ő nem tévedhet. És hiába mondtam, magyaráztam, hiába volt a tanár úr minden erőfeszítése, de ha megjenetek volna előtte a természettudományok összes nagy- és kisistenei, tán. még nekik sem hitte volna el. Cicuska tévedhetetlen volt, őt nem lehetett vezetni.

Talán nem az ő hibája volt. A szociális interakciók csínját-bínját a felnőtté válás folyamata közben nagyrészt a szüleinktől sajátítjuk el, és ha Cicuska olyan volt akár csak felerészt is, amilyennek most leírja könyörtelen és félelemtől-végre-nem megtorpanó kezem, Cicuska anya még olyanabb. Hogy felnőttnek saját értékítélete mivé nőtte ki magát, hogy változott-e, szelídebb lett, megértőbb, a világgal szemben elfogadóbb és simulékonyabb - őszintén nem tudom. Lassan-lassan tíz éve nem láttuk egymást. Akkor viszont, tíz évvel ezelőtt irtóztam és féltem tőle, behízelgő voltam, álkedves, beletörődő.

Mert hiába tudtam én, ő volt az, aki uralkodott. Kilenc évig - gimnáziumi képzésünk teljes ideje alatt - stabilan és töretlenül. (Most belegondolva ez azért nem kis teljesítmény volt. mert míg az osztály hierarchiája viharos gyorsasággal volt képes változni az alsóbb szinteken, ő mereven tartotta vezető pozícióját az egyik legkegyetlenebb életszakaszban.) Féltem tőle, és gyűlöltem magam, hogy félek tőle, de nem mertem ellentmondani, nem mertem elszakadni: követtem. Ha presszóba mentek délután, mentem én is, ott kávéztam közöttük, holott világéletemben gyűlöltem a feketekávét, ha házibulit rendezett, és meghívott, ott voltam, holott tudtam, engem csak azért hívnak, legyen kin mulatni. Még az osztályon belüli kis zárt klikkben - ami őt és a közeli barátait tartalmazta - is kellett, aki egy kicsit furább, aki kéznél van, ha jön a kényszer, hogy megrugdaljon egy személyiséget.

Ugye, neked is volt Cicuskád? Te is féltél tőle? Vagy te voltál elég erős nem törődni? Úgy tenni, mint akinek nem fáj, mikor igazságtalanok voltak, vagy kegyetlenek, vagy csak egyszerűen buták? Te is máshogy csinálnád, ha megint ott lennél? Te is álmodozol néhanapján, milyen szívesen elmondanád? Te is keresed még azt a valakit, akit ő évek-hónapok kitartó rosszindulatával kimosott belőled?

Úgyse mernéd. Most se. Én nem. A nem-tudás: hatalom. A nem-tudása annak, hogy mi az a tudástár, amit nem tudsz, az a hatalom. A hamis önbizalom hatalma. (És ha ebből az okfejtésből logikai levezetéssel következik is, hogy a hamis tudás hamis önbizalma hamis hatalmat eredményez, teljesen mindegy, mert pont az a lényege az egésznek, hogy aki nem tudja, nem érti: ezt sem érti. Semmit sem ért.) Egy buta embert, egy ostobát, egy nemtörődömöt sokkal-sokkal nehezebb, szinte lehetetlen megrendíteni a hitében. Se magától látni, sem megérteni nem fogja ugyanis az indokokat, amik kimozdíthatnák magabiztossága biztonságából. Ők hisznek abban, mit hisznek, tökéletesn biztosak, hogy igazuk van, míg te, én, mi, a gondolkozók, akik felemelik a szőnyeg sarkát és benézünk a függönymögé és félünk a szörnyektől az ágy alatt tudjuk, millió és millió dolog van odakint, ami a mi véleményünket ássa alá, ami minket vádol, ami minket cáfol.

Kérem valaki cáfoljon meg, és mondja azt, hogy egyszer majd kivesznek az ilyen emberek a világból. Én nagyon-nagyon szeretrném.

Prücsök

Fiús gyerek voltam. Tinédzsernek is fiús voltam (őszinte sajnálatomra leginkább kinézetre). Felnőttként is még mindig gyakran érzem úgy, nekem férfilelkem van, beragadva egy ötvenkilós szőke lány testébe. Számlálhatatlan alkalommal hallottam anyámtól, milyen hálás volt azért felnevelésem rögös és gyötrelmes évei során, hogy nem férfinak születtem - hiszen így is olyan rossz voltam, mint hét ördög. Mikor kivettem anyám kezéből a stafétabotot, és magamra maradt önmagam nevelése, számlálhatatlan alkalommal hálás lettem volna, ha férfinak születek.

A számtalan ok közül - állvapisiléstől a fizikai erőn át egészen a még mindig fennálló társadalmi problémákig - hadd foglalkozzam most azzal, ami az elmúlt néhány hétben-hónapban leginkább viszket a lelkemnek. A barátok. Én mindig fiúkkal barátkoztam. Mindig. Általános suliban együtt fociztunk, gimiben megismertettek a science fiction és a Galaktika sorozat csodálatos világával, egyetemen koncertekre jártunk és sört ittunk és fura sorozatokat néztünk csodálatos egyetértésben. Persze fiúkkal barátkozni nem könnyű. Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy mostanság többnyire az utánpótlás-szerzéssel vannak komoly problémáim. Nem tudom, ennek oka a korral jár, esetleg egyre teljesedő nőiségemben vagy a családi állapotomban keresendő, de már régestelen régen nem hívott meg senki csak egy sörre azért mert egy kedves, okos, intelligens, sziporkázó humorérzékkel megáldott lány vagyok. Mostanában minden randi, még az is, ami nem randi. (Ne kérdezz, én sem értem, ez csak megtörténik.)

Na de vissza a kályhához. Szóval fiúkkal barátkozni nem könnyű. Először túl kell esni a friendzone korszakon - mindkettőtöknek. Igen, kérem, ahhoz idő, főleg közösen töltött idő, némi energiabefektetés és egymással megosztott élmények kellenek, hogy rájöjjetek, nem szexuális jellegű kapcsolatról van szó. Aztán utána jöhet maga a barátság felépítése, ami önmagában is rettenetesen bonyolult folyamat. Na meg még ott van az a rengeteg buta sztereotípia meg szűklátókörű földlakó, akik a férfi-nő barátságot elintézik azzal, hogy nincs.

De van. De van, és fel tudok mutatni erre legalább egy maroknyi barátot, akikkel lassan-lassan már egy évtizede részei vagyunk egymás életének. A baj csak az, hogy őszinte sajnálatomra fogyatkoznak. Mert fiúkkal barátkozni nem azért nehéz, mert nem tudod kölcsönkérni a rúzsukat, nem tartanak otthon hajszárítót, és soha nem fogják veled megosztani a rajongásodat Jane Austen munkássága iránt. Fiúkkal barátkozni azért olyan rettenetesen nehéz, mert egyszercsak majd egy másik nő lesz az elsőszámú az életükben: a barátnő. Az elmúlt két év során a két legjobb barátomat vesztettem el annak okán, hogy párkapcsolatba léptek.

És most az dobja rám az első követ... Én tudom, hogy ez természetes. Hogy normális: ha van barátnő, akkor nem hagyjuk otthon, míg másik csajjal megyünk bulizni. Ez egy tökéletesen természetes folyamat, hogy az emberek megállapodnak, és az ezt a folyamatot veszélyeztető elemeket - úgy is mint a kicsit őrült, attraktív kinézetű, ellentétes nemű közeli barátokat - kiiktatják a mindennapi életük rendjéből. Megértem. Elfogadni, beletörődni és továbblépni sokkal nehezebb. Mert valahol én is csak egy magányos, barátaitól ezerötszáz kilométerre egy kelet-londoni szobában magányosan üldögélő vesztes vagyok, aki arról álmodik, hogy válaszolnak az üzeneteire, felveszik a telefont, és amikor hazamegy, nem mondják le a megbeszélt találkozókat.

Erős meggyőződésem, hogy nekem vannak a legcsodálatosabb barátaim a világon. (Akik, nagyon remélem, nem olvassák a blogomat, mert ezt soha nem mosom le magamról.) És annak ellenére is a barátaimnak tartom őket, ha nem válaszolnak az üzenetekre és nem veszik fel a telefont és nem jönnek el a találkozókra, ha évente párszor hazavet a jószerencse. Még nem adom fel, ha kevésbé kétségbeesetten próbálkozom is. Nem adom fel, és méla csendben reménykedem, maga a hit, hogy ott vannak valahol, elég ahhoz, hogy tényleg ott legyenek.

Prücsök 

Alattomos dolog a honvágy, bárhogy szeretnéd, sehogy nem tudod elmúlasztani. Ha azzal próbálod orvosolni, hogy minél gyakrabban és többet jársz haza - mint ahogy az elmúlt fél évben próbálom, minden alkalommal megújuló erővel tér vissza, mint a hidra, aminek nem elég, ha egyszerre csak egy fejét vágod le. Ha távol tartod magad, egy idő után azt veszed észre, már ébren is a Dohány utcai kávézókról vagy a Szabadság-hídról álmodsz. A kapcsolattartás - akár közvetlenül, akár a Facebook üzenőfalán keresztül - szintén kétélű fegyver, honvágy mellett még az irigységet is felébreszti a szívedben, és túladagolás esetén könnyen egészségtetlen méreteket ölthet.

Ez a harmadik nyaram Londonban. Emlékszem még, mielőtt kiköltöztem, kérdezgettem Tomit, akkor már három éve kint élő/dolgozó ismerősömet, milyen itt az élet. Azt mondta, az első a legnehezebb, utána lassan hozzánő az ember. Igen, az első év nehéz volt. Lakás- és munkakeresés, biztosítás, pénzügyi nehézségek, létezőnek vélt nyelvtudásod elfogadható szintre való felhúzása... A második nyaramig fel sem tűnt, mennyire hiányolom Budapestet. De akkor aztán...

Mert Budapest nyáron a leggyönyörűbb. A legszebb. A legizgalmasabb. A legviccesebb. A legszerethetőbb. A pokoli forróságot lehelő szűk pesti utcák, az Erzsébet tér haldokló pázsitján levegőért kapkodó tömeg, az acélszínű, mozdulatlan, mocskosságában is vízszagot árasztó Duna, a Budapet Park, a Zöldpardon, a szabadtéri koncertek és ingyenes belvárosi minifesztiválok, az olcsó sör, amiből korlátlan mennyiséget ihatsz, mert a bevitellel azonos tempóban párolog az alkohol a pórusaidon keresztüli, a levegőtlen romkocsmák ezerarcú, mégis arctalan tömege, a sörpadok végtelen sora a Nagykörúton, a Feneketlen-tó, a Bikás park, a Margit-sziget, a Moszkva tér, az éjjelnappali gyorskifőzdék olajszaga.

Életem legboldogabb időszakai a budapeti nyarak voltak. A nyári Budapest él, mint egy hatalmas, enyhén szagló, forró lehelletű vonagló állat - Budapest lélegzik, lüktet, árad, ragyog. Budapest... ahol éjszakákat táncoltam át a Zöldpardon medencéjében, ahol repoharakat gyűjtöttem LEN-en, hogy hazafelé legyen miből gyrost venni, ahol életemben először láttam az Erzsébet-téri óriáskivetítőn a Ponyvaregényt, ahol nem egy, de két kockás ingben táncoltam a Blahán, miközben Joe Cocker énekelte nekem, és csak nekem a You can leave your hat ont, ahol Bence először játszotta el a kollégium kertjében a Vikingmetált, ahol A-val annyi koncertre mentem, mint előtte összesen soha, ahol a Duna fölött meztelen lábunkat lógatva talpaspohárból ittuk az olcsó bort a Szabadság-híd árnyékában. A legjobb barátaim, a kedvenc zenekaraim, a legtovább nyitva tartó kocsmák és a legolcsóbb sörök városa, Budapest. A Sziget fesztivál, a 24/7 közlekedő négyes-hatos, a gyalog is minden közel van, az éjszaka sem kell kabát, a napfelkelte a Gongból, a mindjárt nyit a Tünde, a Zsebsöröző nem zár be ha rendelünk még egy kört.

Budapest minden nappal egyre jobban hiányzik. Éjjel pedig még inkább. (Muszáj volt, elnézést.) Megoldás? Ha kitaláltam, cserkészbecsszó elmondom. De ez a bejegyzés, itt és most: a végeérhetetlen, forró, utánozhatatlan budapesti éjszakáké, és - őszinte sajnálatomra - a nosztalgiáé. 

Kék az ég London felett. Nem olyan ritka tünemény ez, mint amennyire egy laikus, Britanniát sosem látott, barackérlelő nyári meleghez szokott kedves magyar olvasó gondolná, de azért túl gyakran sem fordul elő, és vasárnap lévén ez az enyhe huszonpár fok tömegeket mozdított ki a házakból (én is a kertben ülve prüntyögök épp).

Szóval süt a nap. Ami szép és jó, én viszont meglehetősen nagy árat fizettem ezért a renyhe napsütésért: az elmúlt két napban az elsötétített szobámban feküdtem, szigorú sajtos chips és Milky Way diétán, néha a képernyőt, többnyire a falat néztem, és azon töprengtem, hogy meghalni sem lehet rossz, ha az azt jelenti, hogy elmúlik végre a fájdalom.

Migrén. Aki ismeri, tudja, mit érzek, aki nem, az legyen érte hálás - elmagyarázni nem igazán tudom. A sztori lényegéből annyira fontos heveny fejfájásom, hogy a hétvégére sikeresen munkaképtelenné tett, és meg kellett tennem azt a lépést, amire egy lelkiismeretes vendéglátós sem szívesen szánja rá magát: sicket hívtam péntek este. Aztán szombaton is. És most nem arról lez szó, hogy pont sikerült a nagyfőnököt elkapnom a vonal végén, vagy hogy  elesek ezzel a jól időzített betegeskedéssel nettó 150-200 fonttól; most inkább arról szeretnék beszélni, milyen terhet ró ránk a kötelesség, a kötelességmulasztás, a lelkiismeret, vagy éppen bármilyen random szembejövő magánéleti krízis.

Utoljára egy kollegámtól kaptam meg azt a bátorító és szívmelengető megjegyzést, hogy "You are a strong girl". Aztán amikor megkérdeztem, miért gondolja ezt (az önbizalomhiány egyik legalapvetőbb jellemvonása, hogy nem és nem vagy képes szó nélkül elmenni egy bók mellett, neked tudnod kell, mi veszi rá embertársaidat bizonyos szavak kimondására), nem igazán tudott rá egyenes választ adni. Azt mondta, ő ezt látja. Egészen biztos vagyok benne, hogyha édesapám véleményét kérném, ő azt válaszolná a kedves Amarnak, hogy vegyen szemüveget.

Ugyanakkor erősnek lenni nem egy könnyen definiálható fogalom. Sőt, merek rajta csavarni egyet: az erő, mint elvont fogalom, önmagában definiálhatatlan. Vegyük például az én esetemet (ez nagyon sokszor elő fog jönni, de talán megbocsájt a kedves olvasó, ha belegondol, hogy - végülis - magamat ismerem a legjobban, és önmagam életéről rendelkezem a legtöbb információval). Sokak szerint akkor lettem volna a legerősebb, ha bevágok két marék fájdalomcsillapítót, magamba kényszerítek pár liter vizet, és bevonszolom magam dolgozni. Nem is mondom, hogy nincs igazuk. Az én logikám alapján viszont lemondani a shiftről nehezebb volt. Hogy miért? Mert cserbenhagytam a kollegáimat. Mindet, aki azon a pénteken egy időben dolgozott velem, és habár nem mondhatom el, hogy mindet egyetemesen imádom, a legtöbbjüket meglehetősen szeretem. A maradékra meg csak igyekszem nem gondolni, habár nekik sem akarok rosszat. Mégsem csináltam meg a hétvégi műszakjaim - egyiket sem. Mert ha bemegyek, betegen, hiába tudom racionálisan, hogy az aktuális managere(i)mnek nincs ideje és energiája arra figyelni, hogy én rosszul érzem magam, mégis elvártam volna a megkülönböztetett elvárást. Mogorva lettem volna a munkatársaimmal is, és ha ott vagyok panaszkodással töltöm szüneteim tetemes részét. Végül, de nem utolsó sorban nem tudtam volna megfelelően kezelni a játékosokat sem, így (nem dicskevésből mondom, de azért így van) nem kevés borravalótól esett volna el a cég.

Természetesen mindezek a spocki érvek túrót sem érnek a hullámokban érkező lelkiismeret-furdalás ellen. Mert fáj, hogy nem vagy ott, hogy nem vagy része a csapatnak, hogy ezt a pénteket nem együtt csináljátok végig. Mert fáj, hogy mindenki, akinek feltűnik majd a hiányod, ha nem is készteti csuklásra az anyukádat, de azért nem foglal bele mindennapi imáiba sem a nevedet. Bizony, néha a kötelesség elmulasztásának pirulája jóval keserűbb, mint a kötelesség. Ez az az eset, amikor az oroszlán tempósan és étvágytalanul, blazírt arccal elfogyasztja nem a szüretelőket, de a mindegyre savanyodó szőlőt.

Szeretném azt hinni, hogy erős vagyok. Persze, mindenki szeretné azt hinni, hogy erős. Senki nem akarja feladni, félbehagyni, elmenekülni, elbújni, másra hárítani vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni a dolgokat. Nem szeretnénk, de azért megtesszük. Félbehagytam az egyetemet, feladtam a legtöbb kapcsolatomat (legyen baráti vagy romantikus), és elmenekültem egy emlék elől ezerötszáz kilométerre - de eme dumbledore-i tettem legyen egy másik nap meséje. Nap mint nap elengedünk dolgokat; kicit-nagyot, jót-rosszat, édest-rémeset... mindegy.

Néha azt hiszem, a mi generációnknak már túl egyszerű. Mi mindent elengedhetünk, nincs következmény. Nem ragaszkodunk a munkánkhoz, mert valahogy úgyis mindig lesz, nem ragaszkodunk a kapcsolatainkhoz, mert majd úgyis jön másik, nem ragaszkodunk a hazánkhoz, ha úgy érezzük, nem nyújt nekünk eleget. Nem vagyunk harcosok. Nem vagyok harcos. Ha az lennék, most én is Budapest utcáin lennék minden hétvégén, ehelyett egy londoni hátsókertben süttetem a friss manikűrömet a nappal és hülyeségeket írkálok nemlétező olvasóknak. Hurrá.

Nem vagyok harcos. És néha úgy érzem, minél többször ki tudom ezt mondani, annál erősebb leszek. Mert nem kell annak lennem. Nem kell annak lennünk. Nem kell mindenért küzdeni. Nem kell mindenbe kapaszkodni. Elengedhetem az egyetemet. Elengedhetem Magyarországot. Elengedhetem az összes fontos embert az életemben. Így is rengeteg dolog marad, amikkel minden egyes nap meg kell küzdeni. És az fontos. Amit megtartasz. Ami olyan lényegi szinten a tiéd, hogy már nem tudod, nem lehet elengedni. Na, ezek azok a dolgok, amikért felelősséggel tartozol (nagyon-nagyon erősen próbálom nem felhozni a Kis Herceget, de iszonyatosan közel vagyok a bukáshoz...). És nem baj, ha ez a dolog az, hogy minden nap felkelj az ágyadból. Hogy lemosd a sminked mielőtt lefekszel. Hogy ne rendelj pizzát a szabadnapjaidon. hogy csinálj naponta tíz fekvőtámaszt.

Kis dolgok. Nem én fogom megváltani a világot. Nem te fogod megváltani a világot (ha neked mégis ez a legfőbb célod, amiért napi szinten küzdesz és teszel, akkor ez esetben mea culpa, és sok sikert. Csak aztán halljak ám róla!). Legelsősorban az a lényeg, hogy önmagadnak ne okozz csalódást. Hogy kelj fel minden nap. Hogy lemosd a sminked lefekvés előtt. Hogy főzz valamit a szabadnapjaidon. Hogy csinálj mindennap 10-15-20 fekvőtámaszt. Egy háborúhoz rengeteg csatát meg kell nyerni. Amiket pedig elvesztesz, amiket elengedsz, azokon lépj túl. Tanulj belőlük, dolgozd fel őket, és engedd el. Mert miattuk félsz egyedül, ők a szörnyek az ágy alatt, miattuk olyan nehéz tükörbe nézni és ők telepszenek kínzó súllyal a mellkasodra éjszakáként. Nekem ők a mindennapi csatáim szerves részét képezik, és habár még nem nyerek mindig, rajta vagyok az ügyön.

Nem kell színes köpenyt lobogtatva, kívül hordott alsóneművel, impozáns felhőkarcolók sziluettjeivel a háttérben pózolni ahhoz, hogy elégedett légy magaddal. Ahhoz, hogy erős légy, elég, ha a saját napod hőse vagy. Minden egyes hétköznapodé.

*A cím George R. R. Martin nagysikerű "Tűz és Jég dala" regényfolyamából származik, a Tyrell ház jelszava, ha emlékezetem nem csal. Tehát nem az enyém, kölcsön van, nem várok érte semmit. Habár egy nyalóka igazán jól jönne... Meg hogy Martin bácsi törölje ki visszamemnőleg is azokat a csúnya jégkék-szemű lényeket a regényeiből, mert marhára ijesztőek.

Hát szervusztok. Tudom, hogy illene itt megejteni egy rövid bemutatkozást, és nagyjából körvonalazni, mi  fenéről is fog szólni ez az egész, avagy mivégre szabadítottam rá magam a virtuális térre. Szóval. Nevem Prücsök, korom még a vállalhatóság keretein belül mozog - ez azt jelenti, hogy kettessel kezdődik -, lakhelyem immáron majdnem két kerek éve Londonia, munkám definiálható a vendéglátóipar keretein belül. Ennél többet nem igazán szeretnék mondani magamról, aki a nulladik alanytól jut el ide, az úgyis túl sokat tud, aki meg nem, annak ennyi információ is bőven elég.

És akkor most a témamegjelölés... itt igazából kicsit tanácstalan vagyok. Én megpróbáltam jó kiscserkész módjára megcsinálni a házimat, és ráguglizni, hogyan kell frappánsan, ötletesen, viccesen, lendületesen blogot indítani. Szóval el is jutottam a gépelésben a "hogyan kezd"-ig, aztán leragadtam az opcionális folytatások listájánál. Megrökönyödésemben le is printscreeneltem, de mivel fogalmam sincs, hogyan kell ide képet beilleszteni (shame on me), inkább begépelem. Szóval:

• hogyan kezdjünk el futni
• hogyan kezdjek el diétázni
• hogyan kezdjek el edzeni
• hogyan kezdjünk új életet

A top tízbe esik még a jóga, a tőzsdézés és a csók kezdeményezése is, de azt hiszem ízelítőnek ez is elég. És most megrökönyödnék én szívesen, hogy micsoda triviális dolgokban támaszkodunk az almighty Google-ra, de a) én is úgy jutottam erre a következtetésre, hogy az internet segítségét próbáltam segítségül hívni és b) valami hasonló indokkal vágok bele ebbe a blogba. Mármint nem diétázni szeretnék elkezdeni most azonnal, hanem változtatni. Azt sem elkezdeni, csak kicsit... felturbózni.

Lényeg a lényeg, ez a blog elsősorban arról fog szólni, milyen huszonévesen, egyedülállóként átbukdácsolni az élet és Európa viszontagságain. Lesznek itt utazásos bejegyzések (rákaptam az utazásra újabban), barátok megtartása 1500 kilométeres távolságban (bár lehet, hogy pont ennek az instant távolságnak köszönhető barátaim puszta léte) és új barátok beszerzése, a nyelvi korlátok leküzdése/megugrása/lebontása/felemelése/átkúszás alattuk/visszapattanás róluk, a fikció világa mint lehetséges menekülési útvonal a bántó realitások elől, nevetségesen időigényes hobbik kifejlesztése (igen, pont mint a blogolás), egy kis honvágy némi siránkozással fűszerezve, és férfiak, természetesen (úgy nagyjából minden mennyiségben).

Tettem ugyanis egy fogadalmat pár nappal-héttel ezelőtt: nem kezdek bele új párkapcsolatba. És itt most nagyon jól jönne a teátrális-ízű pont helyett egy vessző, és egy amíg, majd valami indoklás. De az sajnos nincs. Legutóbbi életem értelmének október környékén mondtam búcsút, azóta pedig valahogys nem éreztem szükségét újabb egyed beszerzésének. Nem mintha túl jó lennék a romantikában; évek óta nem volt komoly férfi az életemben, ami kapcsolatom meg volt az elmúlt öt évben... nos legyen elég annyi, hogy az UHT-tej tovább kitartott a hűtőmben, mint az erősebbik nem egyes képviselői az oldalamon. Eme tény legfőbb oka pedig, hogy egy önző picsa vagyok. Amíg pedig ez nem változik, addig nem is igazán látom értelmét új egyedek felhajtásának. (No lám, a fejezet végére csak kipréseltem magamból egy indokot.)

Huh. Minden kezdet nehéz, mondják, na de ennyire? Nem hinném, hogy eme bejegyzés alapján bárki elhinné, hogy engem valaha ígéretes újságíró-növendékként tartottak számon... Mentségemre legyen mondva évek óta nem írtam egy bötűt sem, és különben is, amennyi pénzt kifizettem a zsurnaliszta-képzőben néhány jól irányzott hazugság simán belefért a keretbe. No meg naponta öt téma jut eszembe, amit szívesen kifejtenék a nagyérdemű előtt, de nyitány valahogy még soha nem merült fel ötletként.

Kezdésnek ennyit, legközelebbre cserkészbecsszó összeszedem magam.

Mamzel Prücsök