Nehezen vettem észre, mikor életemben először lettem szerelmes egy fiktív karakterbe. Szilvási Lajos Némáját olvastam éppen tizenéves lelkem minden átélésével - akkor még nem tudtam, hogy Szilvási helye az irodalom alsóbb régióiban van, hogy kultúrembernek nem illik olvasni, hogy ponyváról nem folytatunk szellemi diskurzust. Idő kellett, mire észrevettem, hogy Balázs nevének látásától félredobban a szívem, hogy a könyv kinyitása előtt megsimogatom a keményfedeles borítót, hogy visszafojtott lélegzettel olvasom végig azokat a részeket, ahol a főszereplő fizikai létét éppen valamilyen veszély fenyegeti. Az első mindig nehéz, de a legédesebb: ártatlanul, teljes beleéléssel imádtam Balázst, a viszonzás legcsekélyebb vágya vagy reménye nélkül.
Emmanuel Comtéval, Tutajossal, Tarzannal, Larten Crepsley-vel és a többiekkel (akadnak szép számmal) már könnyebb dolgom volt. Egy idő után rákap az ember az ízére, és könnyebben fel is fedezi magán a tüneteket, amik egy újabb nemlétező lelkitárs felbukkanását fémjelzik. Nagyon szép kis társaságot halmoztam fel egyébként két évtized alatt; a tucatnyi könyvbeli szereplő után jöttek a filmek, mesék, rajzfilmek, kis és nagy sztorik, régi és új karakterek egyetlen egy közös tényezővel: egyiknek, de tényleg egyetlen egynek sincsen a leghaloványabb köze sem a valósághoz.
Hiszen hogyan is várhatnám el Hari Seldontól, Ijon Tichytől, Solo kapitánytól, Qui Gon Jinntől, Aragorntól, Carlisle-tól vagy Dr. Spencer Reidtől, hogy viszontszeressenek, ha valódiak lennének? Hiszen nincs tökéletes szerelem, nem hiszek még a lelki társ definíciójában sem (legalábbis semmiképp nem romantikus értelemben), még a monogámia szellemiségével is komoly problémáim vannak a legjobb napjaimon is. De hogy csalódhatsz valakiben, aki tökéletes? Akinek jellemét oda-vissza ismered, aki nem önt le sörrel az első randin, nincsen szájszaga, nem horkol, nem izzad a keze, és nem kelt fel reggelenként? Hogy csalódhatsz valakiben, akinek jelleme, gyengéi és erősségei, problémái és azok megoldásai nyitott könyvként tárulnak eléd, akiknek minden kérdésére tudod a választ, akiknek romantikus érzelmeit egy elvakult, táltos elme csiszolta tökéletesre, lovagiasra, hősiesre, és teljességgel hihetetlenre?
Hiszen hölgyeim, kérem, nézzünk szembe a ténnyel: tökéletes pasas nem létezik (kedves férfiak, cseréljék fel a nemeket az előző mondatban, a lényeg ugyanaz marad). Hacsak nem persze mozivásznon vagy a könyvek lapjain. Hát nézzenek a szemembe és mondják, hogy Tony Stark nem tökéletes! Oké, rendben, tudom, ez könnyű volt. Az az ember egy érzelmi roncs. De a szerelme Pepper iránt olyan szép és menő és nagyvilági és most tekintsünk el attól a ténytől hogy a képregényben Pepper meglép Happyvel és aztán vele jön a neverending hepiend... De akkor ott van Kófic, aki énekel és legyőz minden koboldot és megmenti Angelikát és övé az alkalmanként hallucináló királylány keze és fele királysága. Esetleg tud valaki nem beleszeretni a félénk, visszafogott, nerd vikingbe, aki szembemenve minden családi tradícióval nem képes megölni egy sárkányt, viszont övé a világ legmenőbb háziállata?
Az örök szerelem titka tehát továbbra is tökéletesen tetszőleges:
- állandóság
- viszonzatlanság
- kommunikációhiány vaaaaagy
- NEMLÉTEZŐSÉG (ez szó egyáltalán? Ha nem, én akkor is erre tennék)
Az a férfi, aki nem beszél vissza, aki soha nem haragszik meg, aki szeret téged smink nélkül, menstruációs pattanásokkal és dacból mosatlan hajjal, aki ágyba hozza a reggeli teádat, aki nevet, ha dolgokat vágsz hozzá dühödben - az a férfi egyszerűen nem létezik a valóságban. Nem örökké. Nem mindig. Nem... nem tudok többet. Olyan férfi nincs. Nő sem. (Hacsak nem Wonder Woman vagy Ripley vagy Pepper Potts.)
Persze, Mr. Darcy nem ölel meg esténként, Golan Trevize nem masszírozza meg a nyakadat, ha fáj a fejed és Dr. Who sem megy el veled egy hosszúhétvégére Dublinba - de ha engem kérdel, ez még mindig igen csekély ár azért cserébe, hogy soha ne törjék össze a szívedet.
Egy mérsékelten szentimentális prücsök
Utóiratos magyarázat: nagyjából negyvenkettedik alkalommal néztem ma meg a Nevem Senki című műalkotást a filmtörténelem két legkékebb szemű színészével (laikusok kedvéért Terence Hill és Henry Fonda), és elgondolkoztam, van-e Terence Hillnek és Bud Spencernek olyan filmje, akár együtt, akár külön-külön, ahol nem vagyok tökéletesen szerelmes mind a kettőjükbe mindenféle fennakadás nélkül és tökéletesen szimultán még akkor is, ha filmjeik műfaji jellegzetességei nem hogy nem pártolják, de egyenesen gátolják a romantikus, pláne szexuális töltetű érzelmek kibontakozását. hmpf.
Ui2: Mai kedvenc szavam a tökéletes.
