Cicuska jó családból származó jó kislány volt; szép nagy kertes házban laktak a város szélén, volt apukája, anyukája, teestvére, sőt, egy bizonyos ponton az öregedő nagymama is hozzájuk tartozott. Cicuska szülei boldog házasságban éltek, nem voltak anyagi gondjaik, anyukája minden nap megfésülte hosszú szőke haját és kézenfogva vezette iskolába. Cicuska leérettségizett erős közepes eredménnyel, diplomát kapott egy közepes egyetem már-nem-emlékszem milyen karán ki-tudja-milyen szakán, feleségül ment majdnem első középiskolai majdnem szerelméhez, Cicuska most már gyermeket nevelő boldog családanya.

Cicuska buta volt, nem a kerubok elnéző, boldog, mimikátlan bambaságával, hanem agresszíven, felsőbbrendűen, önbizalommal telin ostoba volt. Ha Cicuskát meg akarták húzni fizikából, Cicuska-anya bejött a gimnáziumba, és hosszú beszélgetéseket folytatott a tanári kar elérhető tagjaival. Mindig Cicuskának volt a legjobb ruhája, mindig Cicuska állt az élen az iskolai rendezvényeken, mindig Cicuska hangja volt a legkicsengőbb az osztály unisonójából és mindig Cicuskának volt igaza. Cicuska elhasalt volna matekból, ha nem korrepetálom délutánokon át a presszóban, Cicuska nem olvasta el a kötelező olvasmányokat, Cicuska elhasalt volna fizikából is, ha az anyukája nem ejti meg azokat a tanácskozásokat, minek köszönhetően a tanár úr mindig félrefordította a fejét annyi időre, míg az első padsor kollektíve besúgta a végeredményt, mikor ő került sorra a táblánál. Cicuskának nem fájt az élet, neki minden habos volt és rózsaszín, ami emberileg tellett, azt ő mindent megkapott és elért, Cicuska elé óvó kezek egyengették a vörös szőnyeget. Cicuska a szó legszorosabb értelmében normális volt.

Ez lehetett az oka annak, hogy Cicuska nem szeretett senkit, aki kilógott a sorból: aki szegény volt, aki problémás, aki gyorsabb, lassabb, okosabb, egyszerűbb, csúnyább, szebb. Cicuska nem szerette, ami furcsa, ami idomtalan, ami nem illett bele a világképébe - és Cicuska világképe fájdalmasan szűkreszabott volt. Cicuska önző volt, kegyetlen, beképzelt, szűklátókörű és előítéletes. Cicuska pokollá tette a gimnáziumi éveim tetemes részét.

Persze, ezt soha nem mondtam el neki. Én csak magyaráztam neki a matematikát, ami örökké egzakt és titokzatos tudomány maradt a számára - Cicuska felsőbbrendűsége oly' mértékig teljes volt, hogy ha nem jött ki neki egy eredmény, nem hitte el. Ő nem tévedhet. És hiába mondtam, magyaráztam, hiába volt a tanár úr minden erőfeszítése, de ha megjenetek volna előtte a természettudományok összes nagy- és kisistenei, tán. még nekik sem hitte volna el. Cicuska tévedhetetlen volt, őt nem lehetett vezetni.

Talán nem az ő hibája volt. A szociális interakciók csínját-bínját a felnőtté válás folyamata közben nagyrészt a szüleinktől sajátítjuk el, és ha Cicuska olyan volt akár csak felerészt is, amilyennek most leírja könyörtelen és félelemtől-végre-nem megtorpanó kezem, Cicuska anya még olyanabb. Hogy felnőttnek saját értékítélete mivé nőtte ki magát, hogy változott-e, szelídebb lett, megértőbb, a világgal szemben elfogadóbb és simulékonyabb - őszintén nem tudom. Lassan-lassan tíz éve nem láttuk egymást. Akkor viszont, tíz évvel ezelőtt irtóztam és féltem tőle, behízelgő voltam, álkedves, beletörődő.

Mert hiába tudtam én, ő volt az, aki uralkodott. Kilenc évig - gimnáziumi képzésünk teljes ideje alatt - stabilan és töretlenül. (Most belegondolva ez azért nem kis teljesítmény volt. mert míg az osztály hierarchiája viharos gyorsasággal volt képes változni az alsóbb szinteken, ő mereven tartotta vezető pozícióját az egyik legkegyetlenebb életszakaszban.) Féltem tőle, és gyűlöltem magam, hogy félek tőle, de nem mertem ellentmondani, nem mertem elszakadni: követtem. Ha presszóba mentek délután, mentem én is, ott kávéztam közöttük, holott világéletemben gyűlöltem a feketekávét, ha házibulit rendezett, és meghívott, ott voltam, holott tudtam, engem csak azért hívnak, legyen kin mulatni. Még az osztályon belüli kis zárt klikkben - ami őt és a közeli barátait tartalmazta - is kellett, aki egy kicsit furább, aki kéznél van, ha jön a kényszer, hogy megrugdaljon egy személyiséget.

Ugye, neked is volt Cicuskád? Te is féltél tőle? Vagy te voltál elég erős nem törődni? Úgy tenni, mint akinek nem fáj, mikor igazságtalanok voltak, vagy kegyetlenek, vagy csak egyszerűen buták? Te is máshogy csinálnád, ha megint ott lennél? Te is álmodozol néhanapján, milyen szívesen elmondanád? Te is keresed még azt a valakit, akit ő évek-hónapok kitartó rosszindulatával kimosott belőled?

Úgyse mernéd. Most se. Én nem. A nem-tudás: hatalom. A nem-tudása annak, hogy mi az a tudástár, amit nem tudsz, az a hatalom. A hamis önbizalom hatalma. (És ha ebből az okfejtésből logikai levezetéssel következik is, hogy a hamis tudás hamis önbizalma hamis hatalmat eredményez, teljesen mindegy, mert pont az a lényege az egésznek, hogy aki nem tudja, nem érti: ezt sem érti. Semmit sem ért.) Egy buta embert, egy ostobát, egy nemtörődömöt sokkal-sokkal nehezebb, szinte lehetetlen megrendíteni a hitében. Se magától látni, sem megérteni nem fogja ugyanis az indokokat, amik kimozdíthatnák magabiztossága biztonságából. Ők hisznek abban, mit hisznek, tökéletesn biztosak, hogy igazuk van, míg te, én, mi, a gondolkozók, akik felemelik a szőnyeg sarkát és benézünk a függönymögé és félünk a szörnyektől az ágy alatt tudjuk, millió és millió dolog van odakint, ami a mi véleményünket ássa alá, ami minket vádol, ami minket cáfol.

Kérem valaki cáfoljon meg, és mondja azt, hogy egyszer majd kivesznek az ilyen emberek a világból. Én nagyon-nagyon szeretrném.

Prücsök