Alattomos dolog a honvágy, bárhogy szeretnéd, sehogy nem tudod elmúlasztani. Ha azzal próbálod orvosolni, hogy minél gyakrabban és többet jársz haza - mint ahogy az elmúlt fél évben próbálom, minden alkalommal megújuló erővel tér vissza, mint a hidra, aminek nem elég, ha egyszerre csak egy fejét vágod le. Ha távol tartod magad, egy idő után azt veszed észre, már ébren is a Dohány utcai kávézókról vagy a Szabadság-hídról álmodsz. A kapcsolattartás - akár közvetlenül, akár a Facebook üzenőfalán keresztül - szintén kétélű fegyver, honvágy mellett még az irigységet is felébreszti a szívedben, és túladagolás esetén könnyen egészségtetlen méreteket ölthet.
Ez a harmadik nyaram Londonban. Emlékszem még, mielőtt kiköltöztem, kérdezgettem Tomit, akkor már három éve kint élő/dolgozó ismerősömet, milyen itt az élet. Azt mondta, az első a legnehezebb, utána lassan hozzánő az ember. Igen, az első év nehéz volt. Lakás- és munkakeresés, biztosítás, pénzügyi nehézségek, létezőnek vélt nyelvtudásod elfogadható szintre való felhúzása... A második nyaramig fel sem tűnt, mennyire hiányolom Budapestet. De akkor aztán...
Mert Budapest nyáron a leggyönyörűbb. A legszebb. A legizgalmasabb. A legviccesebb. A legszerethetőbb. A pokoli forróságot lehelő szűk pesti utcák, az Erzsébet tér haldokló pázsitján levegőért kapkodó tömeg, az acélszínű, mozdulatlan, mocskosságában is vízszagot árasztó Duna, a Budapet Park, a Zöldpardon, a szabadtéri koncertek és ingyenes belvárosi minifesztiválok, az olcsó sör, amiből korlátlan mennyiséget ihatsz, mert a bevitellel azonos tempóban párolog az alkohol a pórusaidon keresztüli, a levegőtlen romkocsmák ezerarcú, mégis arctalan tömege, a sörpadok végtelen sora a Nagykörúton, a Feneketlen-tó, a Bikás park, a Margit-sziget, a Moszkva tér, az éjjelnappali gyorskifőzdék olajszaga.
Életem legboldogabb időszakai a budapeti nyarak voltak. A nyári Budapest él, mint egy hatalmas, enyhén szagló, forró lehelletű vonagló állat - Budapest lélegzik, lüktet, árad, ragyog. Budapest... ahol éjszakákat táncoltam át a Zöldpardon medencéjében, ahol repoharakat gyűjtöttem LEN-en, hogy hazafelé legyen miből gyrost venni, ahol életemben először láttam az Erzsébet-téri óriáskivetítőn a Ponyvaregényt, ahol nem egy, de két kockás ingben táncoltam a Blahán, miközben Joe Cocker énekelte nekem, és csak nekem a You can leave your hat ont, ahol Bence először játszotta el a kollégium kertjében a Vikingmetált, ahol A-val annyi koncertre mentem, mint előtte összesen soha, ahol a Duna fölött meztelen lábunkat lógatva talpaspohárból ittuk az olcsó bort a Szabadság-híd árnyékában. A legjobb barátaim, a kedvenc zenekaraim, a legtovább nyitva tartó kocsmák és a legolcsóbb sörök városa, Budapest. A Sziget fesztivál, a 24/7 közlekedő négyes-hatos, a gyalog is minden közel van, az éjszaka sem kell kabát, a napfelkelte a Gongból, a mindjárt nyit a Tünde, a Zsebsöröző nem zár be ha rendelünk még egy kört.
Budapest minden nappal egyre jobban hiányzik. Éjjel pedig még inkább. (Muszáj volt, elnézést.) Megoldás? Ha kitaláltam, cserkészbecsszó elmondom. De ez a bejegyzés, itt és most: a végeérhetetlen, forró, utánozhatatlan budapesti éjszakáké, és - őszinte sajnálatomra - a nosztalgiáé.
