Kék az ég London felett. Nem olyan ritka tünemény ez, mint amennyire egy laikus, Britanniát sosem látott, barackérlelő nyári meleghez szokott kedves magyar olvasó gondolná, de azért túl gyakran sem fordul elő, és vasárnap lévén ez az enyhe huszonpár fok tömegeket mozdított ki a házakból (én is a kertben ülve prüntyögök épp).
Szóval süt a nap. Ami szép és jó, én viszont meglehetősen nagy árat fizettem ezért a renyhe napsütésért: az elmúlt két napban az elsötétített szobámban feküdtem, szigorú sajtos chips és Milky Way diétán, néha a képernyőt, többnyire a falat néztem, és azon töprengtem, hogy meghalni sem lehet rossz, ha az azt jelenti, hogy elmúlik végre a fájdalom.
Migrén. Aki ismeri, tudja, mit érzek, aki nem, az legyen érte hálás - elmagyarázni nem igazán tudom. A sztori lényegéből annyira fontos heveny fejfájásom, hogy a hétvégére sikeresen munkaképtelenné tett, és meg kellett tennem azt a lépést, amire egy lelkiismeretes vendéglátós sem szívesen szánja rá magát: sicket hívtam péntek este. Aztán szombaton is. És most nem arról lez szó, hogy pont sikerült a nagyfőnököt elkapnom a vonal végén, vagy hogy elesek ezzel a jól időzített betegeskedéssel nettó 150-200 fonttól; most inkább arról szeretnék beszélni, milyen terhet ró ránk a kötelesség, a kötelességmulasztás, a lelkiismeret, vagy éppen bármilyen random szembejövő magánéleti krízis.
Utoljára egy kollegámtól kaptam meg azt a bátorító és szívmelengető megjegyzést, hogy "You are a strong girl". Aztán amikor megkérdeztem, miért gondolja ezt (az önbizalomhiány egyik legalapvetőbb jellemvonása, hogy nem és nem vagy képes szó nélkül elmenni egy bók mellett, neked tudnod kell, mi veszi rá embertársaidat bizonyos szavak kimondására), nem igazán tudott rá egyenes választ adni. Azt mondta, ő ezt látja. Egészen biztos vagyok benne, hogyha édesapám véleményét kérném, ő azt válaszolná a kedves Amarnak, hogy vegyen szemüveget.
Ugyanakkor erősnek lenni nem egy könnyen definiálható fogalom. Sőt, merek rajta csavarni egyet: az erő, mint elvont fogalom, önmagában definiálhatatlan. Vegyük például az én esetemet (ez nagyon sokszor elő fog jönni, de talán megbocsájt a kedves olvasó, ha belegondol, hogy - végülis - magamat ismerem a legjobban, és önmagam életéről rendelkezem a legtöbb információval). Sokak szerint akkor lettem volna a legerősebb, ha bevágok két marék fájdalomcsillapítót, magamba kényszerítek pár liter vizet, és bevonszolom magam dolgozni. Nem is mondom, hogy nincs igazuk. Az én logikám alapján viszont lemondani a shiftről nehezebb volt. Hogy miért? Mert cserbenhagytam a kollegáimat. Mindet, aki azon a pénteken egy időben dolgozott velem, és habár nem mondhatom el, hogy mindet egyetemesen imádom, a legtöbbjüket meglehetősen szeretem. A maradékra meg csak igyekszem nem gondolni, habár nekik sem akarok rosszat. Mégsem csináltam meg a hétvégi műszakjaim - egyiket sem. Mert ha bemegyek, betegen, hiába tudom racionálisan, hogy az aktuális managere(i)mnek nincs ideje és energiája arra figyelni, hogy én rosszul érzem magam, mégis elvártam volna a megkülönböztetett elvárást. Mogorva lettem volna a munkatársaimmal is, és ha ott vagyok panaszkodással töltöm szüneteim tetemes részét. Végül, de nem utolsó sorban nem tudtam volna megfelelően kezelni a játékosokat sem, így (nem dicskevésből mondom, de azért így van) nem kevés borravalótól esett volna el a cég.
Természetesen mindezek a spocki érvek túrót sem érnek a hullámokban érkező lelkiismeret-furdalás ellen. Mert fáj, hogy nem vagy ott, hogy nem vagy része a csapatnak, hogy ezt a pénteket nem együtt csináljátok végig. Mert fáj, hogy mindenki, akinek feltűnik majd a hiányod, ha nem is készteti csuklásra az anyukádat, de azért nem foglal bele mindennapi imáiba sem a nevedet. Bizony, néha a kötelesség elmulasztásának pirulája jóval keserűbb, mint a kötelesség. Ez az az eset, amikor az oroszlán tempósan és étvágytalanul, blazírt arccal elfogyasztja nem a szüretelőket, de a mindegyre savanyodó szőlőt.
Szeretném azt hinni, hogy erős vagyok. Persze, mindenki szeretné azt hinni, hogy erős. Senki nem akarja feladni, félbehagyni, elmenekülni, elbújni, másra hárítani vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni a dolgokat. Nem szeretnénk, de azért megtesszük. Félbehagytam az egyetemet, feladtam a legtöbb kapcsolatomat (legyen baráti vagy romantikus), és elmenekültem egy emlék elől ezerötszáz kilométerre - de eme dumbledore-i tettem legyen egy másik nap meséje. Nap mint nap elengedünk dolgokat; kicit-nagyot, jót-rosszat, édest-rémeset... mindegy.
Néha azt hiszem, a mi generációnknak már túl egyszerű. Mi mindent elengedhetünk, nincs következmény. Nem ragaszkodunk a munkánkhoz, mert valahogy úgyis mindig lesz, nem ragaszkodunk a kapcsolatainkhoz, mert majd úgyis jön másik, nem ragaszkodunk a hazánkhoz, ha úgy érezzük, nem nyújt nekünk eleget. Nem vagyunk harcosok. Nem vagyok harcos. Ha az lennék, most én is Budapest utcáin lennék minden hétvégén, ehelyett egy londoni hátsókertben süttetem a friss manikűrömet a nappal és hülyeségeket írkálok nemlétező olvasóknak. Hurrá.
Nem vagyok harcos. És néha úgy érzem, minél többször ki tudom ezt mondani, annál erősebb leszek. Mert nem kell annak lennem. Nem kell annak lennünk. Nem kell mindenért küzdeni. Nem kell mindenbe kapaszkodni. Elengedhetem az egyetemet. Elengedhetem Magyarországot. Elengedhetem az összes fontos embert az életemben. Így is rengeteg dolog marad, amikkel minden egyes nap meg kell küzdeni. És az fontos. Amit megtartasz. Ami olyan lényegi szinten a tiéd, hogy már nem tudod, nem lehet elengedni. Na, ezek azok a dolgok, amikért felelősséggel tartozol (nagyon-nagyon erősen próbálom nem felhozni a Kis Herceget, de iszonyatosan közel vagyok a bukáshoz...). És nem baj, ha ez a dolog az, hogy minden nap felkelj az ágyadból. Hogy lemosd a sminked mielőtt lefekszel. Hogy ne rendelj pizzát a szabadnapjaidon. hogy csinálj naponta tíz fekvőtámaszt.
Kis dolgok. Nem én fogom megváltani a világot. Nem te fogod megváltani a világot (ha neked mégis ez a legfőbb célod, amiért napi szinten küzdesz és teszel, akkor ez esetben mea culpa, és sok sikert. Csak aztán halljak ám róla!). Legelsősorban az a lényeg, hogy önmagadnak ne okozz csalódást. Hogy kelj fel minden nap. Hogy lemosd a sminked lefekvés előtt. Hogy főzz valamit a szabadnapjaidon. Hogy csinálj mindennap 10-15-20 fekvőtámaszt. Egy háborúhoz rengeteg csatát meg kell nyerni. Amiket pedig elvesztesz, amiket elengedsz, azokon lépj túl. Tanulj belőlük, dolgozd fel őket, és engedd el. Mert miattuk félsz egyedül, ők a szörnyek az ágy alatt, miattuk olyan nehéz tükörbe nézni és ők telepszenek kínzó súllyal a mellkasodra éjszakáként. Nekem ők a mindennapi csatáim szerves részét képezik, és habár még nem nyerek mindig, rajta vagyok az ügyön.
Nem kell színes köpenyt lobogtatva, kívül hordott alsóneművel, impozáns felhőkarcolók sziluettjeivel a háttérben pózolni ahhoz, hogy elégedett légy magaddal. Ahhoz, hogy erős légy, elég, ha a saját napod hőse vagy. Minden egyes hétköznapodé.
*A cím George R. R. Martin nagysikerű "Tűz és Jég dala" regényfolyamából származik, a Tyrell ház jelszava, ha emlékezetem nem csal. Tehát nem az enyém, kölcsön van, nem várok érte semmit. Habár egy nyalóka igazán jól jönne... Meg hogy Martin bácsi törölje ki visszamemnőleg is azokat a csúnya jégkék-szemű lényeket a regényeiből, mert marhára ijesztőek.
