Nem gyulladnak meg ezek a rohadt gyertyák, Mama!

Pedig szép gyertyákat vettem, tudod, olyan régimódiak, hosszú, nyúlánk, fehér darabok, nem tömzsi, magabiztos kis viasztömbök, vagy olyan színes műanyagburkolatú, borzalmas mécsesek, amikkel tömve a piac minden októberben. Egyszer olvastam valahol, hogy a gyertya: fiatal, karcsú lány fehér ruhában. Hát, ha valamire gondolt a költő, mikor ezt leírta, akkor biztos ezeknek a vacakoknak az édestestvéreire, amik még ezzel a nevetségesen enyhe őszi idővel sem tudnak megküzdeni, és akármelyik részére próbálom állítani a kőnek, sehol nem találnak annyi szélcsendet, hogy erőre kapjanak.

Közben Jani visszaért a vázákkal, vizet hozott a virágoknak. Morog valamiért, mint ahogy mindig, de tapintatosan álldogál a háttérben, és nem teszi szóvá, hogy ömlenek a könnyeim. Mi mást is kezdene egy férfi egy síró nővel? Én meg csak üldögélek itt - remélem, ez a te oldalad, nem nagyapáé, rosszul esne egy kvázi vadidegennel osztozkodni -, látod, nem veszett kárba a sok éves rutin, amit az ágyad szélén töltöttem. Már lemondtam a gyertyákról, ujjaim öntudatlanul simogatják a majdnem meleg követ fölötted, és arra gondolok, mennyire nincs ez rendjén.

Nem mintha nem tudnám megérteni vagy feldolgozni. Falun nőttem fel, az élet körforgása, az elmúlás ténye olyan nyivánvaló volt eszmélésemtől fogva, mint a születés/fogantatás misztériuma. Csak nincs rendjén. Hogy itt fekszel ez alatt a bazi kő alatt, ezen a csendesen nyüzsgő helyen egy számomra ismeretlen férfi társaságában, aki a te férjed volt valamikor, az én biológiai nagyapám, aki még a születésem előtt meghalt.

Tudtad, hogy a régi nemesek, a nagy királyok, de ha emlékezetem nem csal, még a fáraók is úgy temetkeztek, hogy magukkal vitték a sírba a kedvenc tárgyaikat, ékszereiket, ételeiket, de még házi- illetve haszonállatok, lovak és meg nem erősítetten bizonyos nők is szerepelnek a listán. Téged nem is tudom hogy kellett volna eltemetni. Ásni kellett volna egy világméretű gödröt, és beletemetni azt a pirinyó házat, a baromfiudvarral, a zöldségeskerttel, a vadszilvafával, a sarkon a telefonfülkével, ahonnét vasárnaponként anyáinkat hívtuk, a falura lefutó lejtővel, a halastavakkal, ahova minden nyáron elvittél minket fürdeni, a gyümölcsössel, ahonnét a lekvárnak szánt barackot loptuk, a kis és a nagy irodák elhagyatott épületeivel, a platán-fasorral, Picúrral, az imádattal és műértéssel kezelt kotyogóssal...

...

...

Én úgy sajnálom, Mama! Nem is tudom, mit sajnálok, de nagyon sajnálom. Talán azt az utolsó hét évet, meg az elmulasztott telefonhívásokat, a kihagyott látogatásokat, az elfecsérelt lehetőségeket, amik még loptak volna néhány percet-órát a társaságodból. Azt a nőt sajnálom, azt a nagymamát, aki voltál, és aki eltűnt, aki sokkal hamarabb eltűnt, mint hogy a földbe süllyesztették volna a testedet. Ne haragudj, hogy akkor nem voltam itt, hogy nem néztem végig azt a végső, nagy finálét. Nem lettem volna képes rá.

Éveken keresztül ültem melletted, fogtam a kezed, beszéltem hozzád, és kerestem azt a személyt, vagy legalább az árnyképét, aki voltál. Kerestem a felismerés szikráját a szemedben, hogy tudod, ki vagyok, mi vagyok én neked és miért vagyok ott. Soha nem kellett csalódnom. Engem mindig felismertél, nekem mindig megszorítottad a kezem, elmorzsoltad néhány tincsemet az ujjaid között, és megígértetted velem, soha nem vágatom le a hajam. Látod, most is hosszú, hosszabb, mint valaha volt. Te megismertél, és én cserébe megértettelek. Hát mi volt az én eszemnek az a néhány pontatlan rag, felcserélt szótag, vagy zagyva szó? Afázia - mondta bennem minden alkalommal a bölcsész, és míg egyetemen tanult énem a memóriámat fésülte át minden kétes biztonságú információért, amit az agykárosodás okozta beszédzavarról tudni lehet, addig az unokád mosolygott, nevetett, bólogatott, bátorított, mesélt, és csak nagy ritkán vesztette el a lélekjelenlétét annyira, hogy még előtted elsírja magát.

Ha van túlvilág, ha van Isten, ha van bármi még ezen az életen túl, akkor neked ott mindig nyár van, és te állsz a konyhában, Picúr az asztal alatt, Öreg Margit néni az ajtó melletti széken, mögötted a tűzhelyen ősöreg vaskotyogósban fő a vitriol-erősségű kávé, és te az ablakból figyelsz két kicsi, elképesztően maszatos és az elképesztőnél egy fokkal boldogabb gyereket, amint az udvarban éppen megint valami világraszóló gazságon törik a fejüket, amit a nap végén persze neked kell majd elsikálni.

A keruboknak talán van idejük felhőkön henyélve nevetséges kis hárfákat pengetni; egy Nagymama viszont mindig őrségen van.

Egy kicsit szomorkás Prücsök