Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy nem értek a focihoz. Oké, valószínűleg többet értek a focihoz, mint egy átlagos lány az én paramétereimmel, de mégis, igen messze járok a perfekciótól. Mégis, ma szeretnék két focistáról beszélni - vagyis leginkább két focistán keresztül beszélni a tehetség vs. tenni akarás nagy paradoxonjáról.

Szóval. Pár nappal ezelőtt kint kávéztam a kertben egy barátommal (két focirajongóval élek ugyanis egy házban, akik, különösen a vébé idején készséggel megválaszolják minden releváns és nevetséges kérdésemet egyaránt, amennyiben hagyom őket megnézni a nagyobb helyzeteket. Seems like a fair deal to me). Szóval ülünk kint a kertben, és szóba kerültek at argentinok meg Messi meg a tehetség meg Maradona meg a Puskás... szóval rátévedtünk egy olyan talajra, ahol többé-kevésbé én is otthonosan tudok mozogni.

A Tehetség. Mint említettem, nem vagyok focirajongó, szóval míg barátom teljes beleéléssel és szakértéssel hozta a neveket, példákat, eseményeket a futball világából, én jöttem az egyetlen betonbiztos példámmal: Jevgenyij Plushenkóval. Plusenko (fogalmam sincs, hogyan magyarosították a nevét) jégkorcsolyázó volt, virágkorát jó tizenöt évvel ezelőtt, a kétezres évek elején élte. Én akkoriban szerettem a jégkorcsolyát, követtem minden téli olimpiát és világbajnokságot, ahol csak Jevgenyij megjelent, és végigkövettem minden kűrjét, amit csak lehetett, selejtezőktől a gálaműsorokig. Plusenko Tehetség volt, nagybetűs, egyedülálló, kimagasló tehetség. Ha ő megjelent a jégen, és megszólalat a zene, akkor nem egy szőke pasast láttál feszülős, flitteres cuccban a jégen csúszkálni - Jevgenyij oda született, ő arra teremtett hogy táncoljon a jégen. Neki nem volt erőfeszítés egy tripla axel, ő nem csúszott meg, nem izzadt, nem esett el, ő csak... ott volt. Jelen volt. Megcsinálta. Tökéletesen, már-már hiba nélkül. Ő volt az, akinek nem megtiszteltetés volt megjelenni egy világversenyen, őt megtiszteltetés volt láthatni egy világversenyen. Persze, voltak mások is. Kifejezetten emlékszem egy franciára, rövid neve volt, talán D-vel kezdődött. Ő néha lepontozta Jevgenyijt, és meg tudott nyerni egy-egy kűrt. Mégis, ha őt láttad, akkor nem szólt a fejedben képzeletbeli fanfár, nem láttad materializálódni a csodát a képernyőn - ha más táncolt, akkor azt láttad, hogy ott egy pasas egy rettenetesen meleg ruhában és rettenetes erőfeszítéseket tesz azért, hogy bemutasson egy rettenetesen tökéletes kűrt.

Ők csak... dolgoztak. És lehet, hogy napi tíz órát dolgoztak, és vért izzadtak, és dagadt bokával, sérült térddel, szó szerint vért izzadva szenvedtek ki magukból egy tökéletes kűrt, miközben életük legjobbját hozták - mégsem volt elég. Mert Jevgenyij nem tanult, ő tudott. Nem gyakorolt, ő megcsinálta. Jevgenyij tehetség volt. Ha ő megjelent a jégen, akkor a bíráktól a rajongókon át legutolsó, véletlenül odakapcsoló nézőig mindenki tátott szájjal, ámulattól elkerekedő szemmel bámulta az előadást. Plusenko művész volt, tökéletes, született tehetség.

Ahogy Maradona volt az, vagy ahogy Puskás, vagy ahogy (barátom elfogulatlan véleménye szerint, mert ő nem rajongó) Messi. Szóval ülünk kint a kertben, előtte a reggeli kávé, előttem a második bögre tea, és Messiről meg Céronaldóról meg a vébéről beszélgetünk. Az ő álláspontja szerint Messi a tehetség, Céronaldo a munkás. Messi az, aki felmegy a pályára, és megcsinálja, mert ott van a kislábujjától a feje búbjáig minden képesség, mert ő stoplival a cipőjén született. Ő az, aki felmegys a pályára, és a hozzáértők mellkasában benne szorul a levegő. Ő az, aki veleszületetten képes bármire, amit csak szeretne. Ő az, akit élmény nézni, ha lehetősége van hozzájutni a labdához. (És ahogy Dani csak beszél és beszél, megkerül egy enyhén fájdalmas hiányérzet, hogy én ezt soha nem leszek képes látni egy focistában, mert nekem túl hosszú és túl unalmas kilencven percig húsz pasasra koncentrálni amint egy kis fehér golyóra koncentrálnak. De pont ez az, ami miatt hiszek is neki: mert ő képes mindarra a dologra, amire én nem.)

Szóval az érem egyik oldalán ott csücsül Messi és a tehetség, míg a másik oldalon a kemény munkát és a tenni akarást képviselve ott feszít magabiztosan, rossz frizurával és széles mosollyal: Céronaldo. Nem mondom, hogy ő nem tehetséges. Nem lehet a futball világában, ahol ő van odáig jutni, ahol ő van, tehetség nélkül. Céronaldo tehetséges. De nem tehetség. Céronaldo napi tíz órát dolgozik és vért izzad és eladná a lelkét az ördögnek kérdés nélkül, ha egy hajszálnyival is jobb lehetne. Céronaldo mindent, emberileg mindent megtesz, ami megtehető, hogy azt mondják rá, amikor a neve felmerül eg álmos, hétköznap reggeli beszélgetésben: a világ egyik legjobb focistája.

Mégis, valahogy érezni: nem elég. Hogy valami hiányzik, hogy rendkívül értékelendő a rengeteg erőfeszítés és munka és önfeláldozás és marketing, de ez még nem az. Ez nem az, ami Maradonának meg Puskásnak meg Messinek van. És amikor felteszem barátomnak a kérdést, hogy vajon harminc év múlva az akkori fiatalok ugyanúgy fognak-e emlékezni Messire meg Céronaldóra meg Neymarra meg Diego Costára meg Neuerre meg Lukakura meg Hazardra mint ahogy mi emlékezünk Maradonára meg Puskásra meg Pelére meg Ronaldóra... a válasz meglehetősen bizonytalan. Persze neki van az a rendkívül korrekt válasza, hogy a mai futballközösség már nem kedvez a kiemelkedő tehetségeknek. A profi sport világában már minden játékos úgy rá van kényszerítve az egyenletes teljesítményre, hogy nehéz különbségeket tenni. Mindenki ugyanazt az edzéstervet követi, ugyanazon a diétán van és ugyanazokat a doppingszereket szedi. Az egyenlőség megérkezett és letarolta - ha nem is a politikai szélsőségeket, de a sportvilágot mindenképp.

Szóval, esély van rá, hogy húsz év múlva se Céronaldo, se Messi nem fog élni a legkeményfejűbb rajongók kivételével senki emlékezetében, de most még róluk szólnak a hírek, és velük van tele a sajtó. Itt áll tehát a kérdés, csupaszon és égbekiáltóan: kemény munka vagy a tehetség? Mi a fontosabb, mi az értékelendőbb, mi a szerethetőbb? Szóban forgó focistáink tekintetében eredmény terén nem igazán lehet különbséget tenni, mind a kettő világklasszis tehetség, és habár mindkettőnek megvan a saját rajongótábora, azt senki élő lélek nem tagadhatja, hogy ez a kettő az elmúlt tíz év legjobb focistája. És ha semmi más név nem is marad meg a 2010-es évek brigádjából, én azt hiszem, Messire és Céronaldóra, az ő rivalizálásukra harminc év múlva is emlékezni fognak.

Bevallom, tizenöt évvel ezelőtt számomra Plusenkót látni a jégen többet ért, mint a verseny összes többi résztvevőjének összes előadását együttvéve. Dani barátom azt mondja, ő viszont kezd kicsit Céronaldo felé hajlani. Mert persze, csodálatos azt látni, amikor valaki valami olyat csinál, amire teremtették, amihez ért, amit szeretnie sem kell vagy erőfeszítést kifejteni érte, mert csak ott van benne készen - azért a munka, az összeszedettség, az erőfeszítés számít. Talán jobban, mint bármilyen képesség. Mert ő, Céronaldo ebben tehetséges. A munkában.

(Ha látták a Tróját a kedves olvasó, gondoljanak csak Akhilleuszra és a trójai hercegre: Akhilleusz csatára született, a vérében van és benne él, míg Trója hercegének ez csak kötelesség. Egy munka, amit tökélyre fejlesztett ugyan, és olyan magas fokon művel, amire senki más halandó nem képes, de azért mégiscsak: munka. Akhilleusz meztelenül, a sátrában alva is hős, míg Trója hercege abban a pillanatban megszűnik harcosnak lenni, amint utolsó ellenfele lerogy a porba a vérveszteségtől.)

Nem fogok konklúzióra jutni. Nem fogom megmondani senkinek, kit szeressen és miért. Annyi gyűlöletet látok nap mint nap a rajongók táborában, hogy nem tennék semmit, ami ezt a szakadékot tovább növelné - na nem is mintha rettenetesen sokat számítana egy zöldfülű véleménye... De ha csak egy megrögzött focihuligán is elgondolkozik, milyen lehet a másik oldalon - nem naposabb, nem szebb, nem tisztább, csak... másmilyen -, akkor már elértem valamit. Hiszen a másik csapat, a másik sztár, a másik ország drukkere is ugyanolyan ember, mint te, csak a véleménye más - az meg, mint nagyon jól tudjuk, olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra.

A pacifista prücsök

Ui: A címet a Noszty fiú esete Tóth Marival Mikszáth műből parafraziráltam, és menet közben még Tankcsapdát is idéztem valahol. Mindenféle jog a Mikszát utódokat illetve Lukácsot illeti, én csak lelkes felhasználó vagyok.