Szánom-bánom, de be kell valljam, most láttam először a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című Jancsó-alkotást. Persze tudtam belőle a fütyülsz és hazudsz baszdmeget, meg a hidas jelenetet is vetítették egyszer valahol egyetemen vagy filmtörténeten, de soha nem láttam egészben.
Szánom-bánom, de nem értem. Nem értem, mi van benne, csak tudom, hogy van benne valami. Valami, amit nem találok, mert nem vagyok hozzá elég okos, vagy jólinformált, vagy nem jó szögből nézem/hallgatom/figyelem. Nem ez az első ilyen, valószínűleg nem is az utolsó, de azért zavar. A hiúságomat sérti, hogy nem értem. Az intellektuális hiúságomat ráadásul, ami még plánébb, mint a fizikai.
Az első ilyen, amit nem értettem, de nagyon akartam, Vonnegut volt. A. nagy kedvence Vonnegut, és egyszer, mikor feltámadt bennem a lelkiismeret, és megszégyelltem magam, mindig én ajánlok könyvet, mindig én győzködöm, mindig én beszélek (habár ez azután sem változott sokat), megkértem A-t, adjon nekem Vonnegutot. Azt hiszem, az Ötös számú vágóhidat vette le a polcról. Elolvastam. Nem szerettem. Vonnegut túl távoli volt, túl hideg, túl modern, túl fura. Mint Updike vagy Salinger vagy az a pasas, aki írta a Száll a kakukk fészkére-t.
(Zárójeles megjegyzés: soha a büdös életben nem tudtam, hogyan kell a tárgyragot hozzátenni olyan művek címéhez, ami eleve ragra végződik. Mert ugye a cím tulajdonnév, akkor is, ha több szóból áll, akkor is, ha ragozott. Az tiszta. De mint tulajdonnév lehet-e egységként kezelni és ragozni, vagy erre vannak szép magyar nyelvünk csodálatos töltelékszavai, amik segítségével ideig-óráig-örökké meg lehet kerülni a problémát? De ha én nem megkerülni akarom, hanem egyenesen átvinni? Olyan nyelvtanilag helyes megoldás van? Három év egyetemi szintű magyar nyelvtankurzus nem volt elég, hogy felfedje a megoldást erre a problémára. (És most majdnem a paradoxon szót használtam, de három év. egyetemi szintű magyar nyelvtankurzus arra sem volt elég, hogy biztos lehessek benne, én itt most paradoxont állítottam fel vagy csak problémát... vagy a szóképek az irodalom tudományához tartoznak? Az is lehetetlenül zavarbaejtő, hogy a paradoxon definícióját pár hete ismertette velem egy végtelenül butuska fiú, akivel valahogy szembejött a kifejezés online, és bebiflázta, mert megtetszett neki, és én, a hivatalos bölcsésze kicsiny társaságunknak nem tudott rá még csak példát sem mondani, nemhogy a definíciót magát by heart.))
Szóval Vonnegut meg Jancsó. Valahol az Ötös számú vágóhíd előtt vagy után, és A-val folytatott irodalmi vitáink közben véletlenül belefutottam egy régi jó barátba, akinek gyönyörű színes tetoválásai születtek kapcsolattartásunk szüneteltetése közben. Az egyik tetoválás egy régimódi rakéta/bomba volt - nem tudom, hogyan is nevezték pontosan -, rajta a viszlát, bús hétfő felirat. És akkor régi jó barátom az új színes tetoválásokkal mesélt nekem a Bajnokok reggelijéről. Akkor eldöntöttem, Vonnegut kap tőlem még egy esélyt. Rátettem a kezem egy példányra, és megismerkedtem Vonnegut nem létező rajztudásával, Kilgore Trouttal és a cselekményvezetés egy új dimenziójával. Nem még egy esélyt adtam Vonnegutnak. Ötöt. Pontosan ennyiszer olvastam ugyanis a Bajnokok Reggelijét. Eddig. És amint befejezem jelenlegi olvasmányomat, átrágom magam Alíz kalandjain Csodaországban, olvasok egy kis Asimovot magyarul, kikapcsolódásként, és nekifutok a Breakfast of Champions-nak. Bizony, angolul.
Először A. miatt olvastam el, talán még másodszor is, aztán elkapott életemben először az a fura érzés, ami most Jancsónál megint megjelent, és ami ott van Bukowskinál is, de csak nagyon halványan, mert ő könnyebb és őt sokkal jobban értem. Szóval az érzés: hogy ezt nekem tudnom kéne, értenem, szeretnem, de valamiért nem megy, mert még túl kicsi vagyok vagy buta vagy tapasztalatlan (bár A. fiatalabb volt, mint én most, mikor már Vonnegut volt a kedvence, ami kicsit ijesztő tény). Persze A. sokkal okosabb nálam - ez az a tény, ami az ő esetében soha egy pillanatra nem zavart. Hogy A. okosabb, hogy érdekesebb dolgokat olvasott, hogy informatikus létére jobban ír haikut, mint én, a bölcsész, nem okozott problémát. Nem irigy voltam, boldog, hogy van valaki, aki nemhogy lépést tud tartani, de még előttem is jár, véleménye van, kérdései, ellenérve, példái, nem ködös tekintettel aházik aztán lendületesen próbál témát váltani, mint a legtöbb ember, ha olyan dolgokról kezdek beszélni, ami igazán érdekel.
Szóval immáron öt éve próbáljuk egymást feldolgozni Kilgore Trouttal, és fiktív iszapbirkózásunkhoz most csatlakozott Kapa is - habár neki legalább van söre, nemcsak kilátástalan személyisége. Hogy valaha eljutok-e oda, ahol érteni fogom Vonnegutot meg a Jancsó filemeket? Nem tudom. Lehet, nem éretlenségem az oka, lehet, tényleg csak máshogy vagyok drótozva... végülis, a l'art pour l'art-tal is mindig meggyűlt a bajom, és Monty Pythontól sem dobban félre a szívem. Van ilyen.
Feladni azért persze nem fogom, elvégre Jack London Martin Edenje, Németh László Kárász Nellije és Stanislaw Lem Ijon Tichyje óta tudom, van, amihez csak idő kell. És irodalmi léptékben mi az a pár évtized egy aha!-élmény oltárán?!
A könyvmoly Prücsök
Ui.: Jancsó előtt azért megnéztem a Három testőr Afrikábant is YouTube-on, Rejtő még mozgóképben is zseniális.
