Ne tessék félreérteni, nem azt mondom, hogy lelki füleimmel hallom Muci patáinak kopogását az ablakom alatt... huszonnyolc vagyok, fiatal, tele tervekkel, álmokkal, lassan kerekedő megvalósításokkal, és nem mellesleg: szebb vagyok, mint valaha.

Csak... csak. Már nagyon rég nem tudok végigbulizni egy éjszakát. Lassan már végigdolgozni is nehéz.Nem tudok tizenórákat aludni egyhuzamban (ó, azok a gyönyörű, semmittevő, végtelen hosszú vizsgaidőszakok!...). Hasznát veszem a hidratálónak, ami jóideig csak dísznek csücsült a polcomon. Már nem csak a nap végén köszönnek vissza a tükörből a mosolyráncaim. Romlik a szemem.

ROMLIK A SZEMEM. Így a húszas éveim végén ez nem annyira meglepő, tekintve, hogy az elmúlt két évtized ébren töltött óráinak tetemes részét olvasásra fordítottam - napi két-három órát minimum, de tinédzserkorom magányos és unalmas éveiben ez a szám könnyen duplázódott. Nem meglepő tehát, hogy áprilisban azt mondta a nagyon kedves, dizájner szemüveget viselő, középkorú hölgy az ofotértban, hogy jót tenne nekem egy távollátást segítő célszerszám. Tekintve, hogy még napszemüveget sem hordtam életemben, nehezen barátkoztunk össze új kiegészítőmmel (oké, még mindig viszket az egész fejem, mikor viselem, de már nincs ingerem óránként messzire hajítani). Nagyon nehezen.

De azért hordtam lelkiismeretesen, munkában, ahol nem árt, ha látok, meg amikor fáradtnak éreztem magam, illetve amikor valamelyik vicceskedvű mindenható elcsavarta a világon a zoomot. Aztán egyszercsak feltűnt, hogy utóbbi tünemény egyre gyakrabban megtörténik... Nem tartom magam hipochondernek, hiszek a modern orvostudományban, nem is hittem el egy ismerősömnek sem, mikor mondták, az ő szemük akkor kezdett drasztikusan romlani, mikor ideiglenes lencsét kaptak.

Hát tudjátok mit? Kellett volna. Valószínűleg én rontottam el persze, mert túl sokat hordtam, és nem hagytam a szemizmaimat annyit tornázni, amennyire szükségük van a szintentartáshoz. Most már persze fújhatom, az eddigi tendencia szerint pár hónapon belül állandó viselésre kényszerülök majd. Aztán majd persze elkezd felkúszni az a nyavalyás dioptria-szám is...

Persze, nem dől össze a világ. Milliárdnyi szemüveges van a világon, nagy részük sokkal rosszabb állapotban, vagy sokkal fiatalabban, mint én. De azért mégiscsak álljon meg egy másodpercre a világ a tengelyén; itt most rólam van szó! És ezen a ponton mindig eszembe jut Gergő, aki sokkal inkább hipochonder, mint én valaha leszek, és aki pár éve oly' szinten ráparázott akut rekedtségére vagy hallászavarára, már nem is emlékszem, melyik volt, hogy hetekig-hónapokig orvoshoz mászkált, mi lehet az ok a tünet mögött. Én elnéző mosollyal hallgattam végig beszámolóit - a hangjáért majd' megvesztem, a hallása meg öt évvel öregebben jobb volt, mint az enyém. (Gergő, ha ezt olvasod, utólagosan szeretnék bocsánatot kérni ki nem mondott véleményemért. Most már mindent értek.)

Az egóm, tudjátok? Az én világnagy, kerek, törhetetlen, kitartó, pajzsként szolgáló hiúságom szenved csorbát minden egyes nap, amikor orromra biggyesztem az ókulárét. Na nem azért, mert nem áll jól. Kifejezetten szexi tudokk lenni a segítségével. A baj a tudat, hogy szükségem van rá. Hogy nem tudok gyöngyöt fűzni, kirakózni, hogy oldalra kell fordítanom a telefont olvasáshoz, hogy online vásárlásnál rá kell zoomolnom a képernyőre, hogy hiba nélkül töltsek ki mindent.

És mi lesz, mikor már kocogni sem tudok majd nélküle? Kalandparkba menni? Falat mászni? Síelni? Januárban megyek síelni tíz év után először, és biztonsági okokból erősen fontolgatok egy szett kontaktlencsét. A probléma az, hogy én még az elkószált szempillámat is félórás hiszti árán tudom csak kikotorni a szememből, bele sem merek gondolni, hogyan fogom azt lemenedzselni, amikor szántszándékkal kell beletennem valamit...

Nem a tünet fáj, az ok. Hogy már nem vagyok húszéves, hogy fura dolgok történnek a bőrömmel, hogy az ébresztőm előtt ébredek, hogy önként dugom alá vállamat a felelősség jármának és hogy mindennap az orromra biggyesztem a pápaszemet, ez csak tünet. Mind csak tünet. Az ok az, hogy folyik ki a kezeim közül az idő, az idő, amit nem tudok visszahozni, amire nincs hatalom, és nem tudom, jó-e az irány, amerre tartok ebben a dimenzióban. És nem mellesleg egyre kevesebb és kevesebb van belőle, alig jut arra, hogy mindig és megint visszaforduljak új utakat keresni, mikor megégetem magam valahol.

Prücsök

Ui. Megbízható jövőlátók és időgéptulajdonosok jelentkezését kommentben várom.